Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
74 belső világnak a külsővel való olyan értelmű egyenértékűségére, hogy itt, a belső világban (a rilkei Weltinnenraumban, a benső világtérben) megteremtődik a névadás feltétele (itt lel otthonra a IX. Duinói elégia »encián«-ja) éppen úgy, mint a szimbolikus rend, melyben név és tárgy egymásra találhat” . 18 Ugyanis akárcsak Rilke versében, a szenvedéssel teli, törékeny földi létből – amelyben az „egymásért születők vélték egymást idegennek”, amelyben „Bombák és repülőgépek roncsolta Vietnam / újra halált szül, gyilkos felhőket gomolyogni”, „és ki beteljesületlen; örökre veszíti el egymást” – a holtak kerülnek ki győztesen, mert bár magukkal viszik kínjaikat, szerelmük gyötrelmét, a kiteljesedés hiányát, de abban a másik, a szó által teremtett, a valóságos nál hitelesebb és valódibb szférában általuk lel otthonra a mondhatatlan, fedi fel magát a szó mögötti szó (nevezhetjük isteninek), talál egymásra név és tárgy: „Mert aki ért, az a győztes. A hullás nem töri szívünk / értelmes rohamát, teljessé vált, nem igázhat / még az a vaksi erő sem: a bontatlanbol idézett / gyilkos adottság, mert a hatalmat a boldog egészben / otthonosan mozgó ember megtartja a végső / megszületésig.” A „boldog egészben” való lét lehetősége kérdőjeleződik meg, fordul visszájára a VIII. részben, hiszen amennyiben – Rilke IX. Duinói elégiá ja szerint – „talán csak azért vagyunk itt, / hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak – / s tán: Torony, Oszlop… – ámde kimondani , értsd meg, / mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok / még sose vélték” , és a szerelem a tere és ideje a „Mondhatónak”, akkor a lírai én a tárgyak, a szavak leglényegét, vagyis a teljességet jelentő megnevezéstől, a mondhatótól fosztatik meg azáltal, hogy elutasítják, és kiesik a szerelemből. A vers sajátos nézőpontból, az utániság- kívüliség állapotából szól, mint akinek tudomása van az egészről, s ezért a szenvedéssel teli beavatásért utólag hálás a már nem létező másiknak: „úgy tudom őt, aki végigküzdött, tiszta szerelmet / elhajitott, mert durva csalódást éget a másik / véle-betelt szívébe. De – mert szenvedni tanított / tiszta sugárzásával – nem több minden igaznál / átérzett tömege? Mélyen forgatta a vérnek / minden igéjét gonddal-szellemitett ragyogása.” A másik átváltozása, nemléte azonban nemcsak a lírai én számára akadály, hanem a kedves önmagát is kizárta a teljességből: „Ó, e barátnő már szívébe fogadta az undok / sertéshízelgésekkel szerető, hülye társat. / Azt, ami volt, s értékessé taszitotta az élet / szép rohamát az egészen felszabadultan iramló / s mindent értelmére egészítő szerelemben: / félresöpörte a gyáva.” A vers szentenciaszerű befejezése arról mond ítéletet, aki megtagadva a Rilke-versben felvillanó perspektívát, ars vivendit ( „Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is, / és hogy a sírás is, panaszunk, tisztára válik, alak lesz, / szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át – és odaát, túl, / boldogan száll el, hegedűhang. – És ez a sok tárgy, / mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket”), lehetetlenné teszi a (vers) világban való létezést, az egzisztencia végső értelmére való rálelés esélyét a másik (a lírai én) számára is: „Gyűlöletes, ki az életet húscafatokra szakítja, / s nem benső gyönyörét szétbontva zuhanna a húsok / emberi szintre emelt hullámait úszni a létben.” A IX. rész a magára maradt, harmadik személybe transzponált én szemlélődése, önmegértésre való törekvése, de a tükörben tárgyiasult kép nem teremti meg a József Attila-i reményt, nem válik a másikká, tehát önmagává sem, hiszen „ Idegenként állhat előtte” . Még önmaga hasonmásává sem válik, ha igen, az is torz: „Ez lennék? ez a torzult?” A látás nem válik meglátássá, nincs feltáró képessége, hiszen szubjektivitása ( „törvényt önmaga gyárt” ) éppen az abszolút értelemben vett látványt, név és tárgy, néző és nézett egymásra találását teszi lehetetlenné, a(z) (ön)megértés nem jön létre: „A szemlélő szeretettel / érti a társat – az értés ellenhídja letörli / mégis a kívánással egészült, tiszta igenlést, / tükrödben látná szemeit: megdönti a látást.” Ez a gondolat a Gecsemáné című vers felkiáltásában-költői kérdésében ( „Mert mit is lát aki maga a Látás” ) ontológiai-filozófiai dimenziókat kap. Egyedül az értelem, az érdekmentes (talán nem földi), kontemplatív-esztétikai magatartás 18 Fried István: Baka István „Számadása” , in: Uő: Árnyak közt mulandó árny , 149–186., itt: 150.
