Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Hász-Fehér Katalin: „De lelke ott lesz a viadaltéren” (Arany János és az irodalomhoz való közelítés perspektívái)
39 Toldy Ferencet, hogy irodalomtörténész létére (!) képes volt levéltári búvárlatokat folytatni, s az elhíresült „kőfejtő” metaforáját kezdték rá alkalmazni mint olyan szobrászra, aki maga szerzi be a vésésre szánt kőtömböket a bányából, akkor éppen a ma érvényben lévő, hierarchikussá formált tudománystruktúra kezdeteit figyelhetjük meg. „Beöthy nemhiába csodálta ezért hajdani mesterét” – írja Dávidházi Péter, ő maga ugyanis már ehhez fogható gyűjtői és forráskiadói tevékenység nélkül művelte irodalomtörténészi szakmáját; találó megállapítás róla, hogy minden módszer közül a filológiai vonzotta a legkevésbé, ezért „főként Toldy anyagából és Gyulai értékeléseiből épít tovább”. 17 Heinrich Gusztáv – folytatódik Dávidházi gondolatmenete, már a 20. század elején arra hívja fel a figyelmet, hogy az irodalomtörténeti szakma az egymásból táplálkozás során elveszítette közvetlen kapcsolatát a szöveggel, az irodalomtörténeti munkák átvételek, metaforák sorává váltak. Dávidházi Péter Heinrich figyelmeztetését úgy fordítja le fogalmi nyelvre, hogy Toldy Ferenc „részleges és még csupán egyes ismeretkritikai tételekre szorítkozó pozitivizmusa” Heinrichnél váltott át „átfogó módszertani pozitivizmusba”, mely az esztétikai értékítéletet „megalapozhatatlan érzelemkitörésnek fogja fel”, s „arra törekedett, hogy a szerinte mihaszna légvárak építőit visszavezényelje követ fejteni a bányába”. 18 A nemzeti (ideológiai, kultikus, populáris stb.) irodalomtörténetet művelő Beöthy „bányász” és „kőfejtő” metaforájának újjáéledése arra mutat, hogy a pozitivizmus miféle ellentmondásos meghatározásával dolgozik mai irodalomtudományunk is, a 21. század elejének posztmodern módszertani és szövegelméletei közepette. Pedig utóbbiak között olyanokat is lehet idézni, melyek alaptézise – az idézett metaforánál maradva –, hogy minden szobrász a maga kövének bányásza kell, hogy legyen, vagyis amennyire számon kérhető bizonyos filológusok elméleti, éppen úgy hiányolható bizonyos teoretikusok szöveghasználati tudatossága és tájékozottsága (talán érdemes lenne a tudományos diskurzusban is tisztázni, hogy egy-egy tudományág vajon annak művelőivel azonos-e , akik akár kritikai megítélésnek is alávethetők). 19 A filológiai beszédmód alatt a jelen tanulmányban, mint említettem, nem a fentieket értem, hanem elsősorban látásmódnak tekintem, olyan történeti jellegű megközelítésnek, mely a szövegből kiindulva, a szöveg tényszerűségét, materialitását (sőt olykor puszta létét ) is figyelembe véve tesz kijelentéseket az irodalomról. Szövegsajátosságokat vizsgál, ennek érdekében a maga perspektívájából kutatja a történeti kontextust, életrajzi mozzanatokat, nyelvhasználatot, nyelvtörténetet, használja a hermeneutikai jelentésfeltárás változatait és módszereit (a litterális, allegorikus morális és anagogikus értelem feltárásának eszközeit), 20 felfedi az intertextuális elemeket, hatás- és forrástörténeti kutatásokat végez, s ezek birtokában alakítja ki a maga szintéziseit. Mindehhez ma már sokféle változata társul a kiadáselméletnek, szerző- és szövegfogalomnak, mediális jellegű vizsgálódásoknak, sőt, a komplex értelemben vett filológia által is kezdettől fogva ismert hermeneutikai, ismeretelméleti előfeltevéseknek. 17 Dávidházi, Egy nemzeti tudomány ..., 826. 18 Uo . 828. 19 Erről bővebben írtam a következő helyen: Az ángoly kert és a kínai enciklopédia , BUKSZ 2002/2., 146–155. 20 Roland Barthes a strukturalizmus felől úgy véli 1966-ban, hogy a filológia csupán a betű szerinti értelem feltárására vállalkozik, „de nincs semmilyen hatalma a másodlagos értelmek fölött” . Roland Barthes, Kritika és igazság = Uő., Válogatott írások . Vál., utószó Kelemen János, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970, 215–240., itt: 220. Itt jegyezzük meg, hogy Barthes tanulmányára csak kereteit, alapjait, kiinduló téziseit tekintve tudunk hivatkozni (arra, hogy az irodalomtudomány többféle beszédmódot ölel fel, s hogy az irodalom tudománya elsősorban az írott szöveg tudománya).
