Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Hász-Fehér Katalin: „De lelke ott lesz a viadaltéren” (Arany János és az irodalomhoz való közelítés perspektívái)
37 adatok sorozataként kezelik, megvonva például egy kritikai kiadás készítőjétől a „szerző” minősítést, és legfeljebb a „narrátor”, „szerkesztő” vagy „egyéb szerző” besorolást utalják ki számára. 11 (Tegyük hozzá, hogy másutt, mint a német irodalomtudományban is, még létezik a szöveggel való foglalatoskodás sokrétűségének tudata, mely a filológián belül is megkülönbözteti például az „Editionsphilologie”-t, a kiadásfilológiát, csúcsán [Königsdisziplin] a történeti-kritikai kiadással. Külön kérdés, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a magyar irodalomtudományban is meghonosodott „filológia és textológia” megkülönböztetés, ezzel most nem foglalkozom.) Végül nem pusztán a tények saját kitermelése vagy átvétele, az „önellátó” és önkiszolgáló, ezen belül az adatok hitelességére gondot fordító (vagy nem fordító) módszer e látásmód kritériuma, ahogyan Dávidházi Péter elemzi Toldy Ferenc, illetve Horváth János, Szerb Antal, Beöthy Zsolt, Farkas Gyula és mások eljárásait. A filológiai beszédmód alatt a szöveggel való komplex foglalkozást (Kerényi Károly kifejezésével: a „humanista filológiát” 12 ) értem, oly sokféleségben, ahogyan az az alexandriai iskolából kiindulva – a pozitivista kitérőt kivéve – a mai filológiaelméletekig folyamatosan él. Ide tartozik az olvasástól kezdve a megértésig, a grammatikai, lexikális, szemantikai, kompozicionális, kontextuális, intertextuális vizsgálatig, a kommentártól a szintézisig a szövegből eredő megfigyelés és következtetés valamennyi fajtája – az alexandriai s a későbbi századok filológiai tevékenységéhez is ily módon tartozott hozzá a szövegkiadás, a szövegkritika, a kommentáló tevékenység, az értelmezés és az elméleti munkák készítése. 13 A filológia mint tudományág természetesen több nagy belső módszertani és külső szemléleti változáson esett keresztül az évszázadok során. Az utóbbi fél évszázadból is több átalakulási hullám említhető: a 20. század közepétől például a strukturalizmus és a filológia (s általában a történeti perspektíva) vitája, mely azért volt termékeny, mert a szélsőséges álláspontok kihatottak az önreflexív folyamatok beindulására. A század utolsó 11 A „praxisként” való értelmezés a filológiát a szövegkiadásra és legfeljebb a szövegkritikára (vagyis összességében a textológiára) szűkíti. O lyan céllal történik ez , hogy a filológiai megközelítés általános készség és napi rutin szintjén kiegyenlítődjék és egybenyithatóvá váljék bármely más köznapi vagy tudományos praxissal, elméleti síkon pedig külső (felső) pozícióból legyen megközelíthető (ami az alexandriai és a humanista felfogásban szintén filológiai tevékenység volt). Erről szól az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportjának 2007-es konferenciájából kialakított kötet több tanulmánya, valamint egy Jürgen Paul Schwindt által szerkesztett német nyelvű tanulmánykötet (ld. Kelemen Pál, Kulcsár-Szabó Zoltán, Simon Attila, Tverdota György szerk., Filológia – interpretáció – médiatörténet . Ráció, Budapest, 2009; Jürgen Paul Schwindt szerk., Was ist eine philologische Frage? – Beiträge zur Erkundung einer theoretischen Einstellung . Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2009). Ld. még a Filológiai Közlöny 2015/2. számát, melyet Kelemen Pál szerkesztett, és amelyben Hans Ulrich Gumbrecht például a múltból származó emlékek iránti „fizikai étvágyhoz hasonlatos” birtoklásvágyról beszél; Jürgen Paul Schwindttel egyetemben úgy véli, hogy a filológia leginkább akkor lenne asszimilálható és kihívásnak számító tevékenység az irodalomtudományban, ha lemondana önmagáról, és átalakulna (mai értelemben vett) hermeneutikává, vagyis filozófiai – pontosabban annak látszó – beszédmóddá (érdemes lenne egyszer tanulmányszerűen összegyűjteni és megtalálni az okát a mai hermeneutika ortodoxiájának és végletesen avult filológusképének, illetve filológiaképzeteinek). A „narrátor” kifejezéshez ld. Milbacher Róbert, Szilágyi Márton: Kármán József és Pajor Gáspár Urániája . BUKSZ, 2001/2., 180–184.; a „szerkesztő” és „egyéb szerző” minősítés a tudományos munkát végző oktatók és kutatók akadémiai minősítési rendszeréből származik, ld. az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) weboldalát. 12 Kerényi Károly Mnémoszüné–Lészmoszüné. Az „Emlékezet” és „Feledés” forrásairól című tanulmányában, ld. Nicola Cusumano, Mnémoszüné–Lészmoszüné, Emlékezet és feledés, mítosz és törénelem , ford. Egyed Péter, Korunk 1997/8. 71–78. 13 Ld. Ritoók Zsigmond, Az ókortudomány fogalmának változásai = Havas László–Tegyey István (szerk.), Bevezetés az ókortudományba I. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996, 7–36.
