Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Molnár Miklós: Az anyanyelv édes hangjai
27 Ezekkel a szavakkal köszönök el tőle: – Ízlött a bora, de legöslegjobban az ízlött, hogy szögedi nyelvön beszé’gethettem magáva’! Kecskemétről nősült vasi ismerősöm felesége mindenütt – otthon, utcán, hivatalban – a színtelen, szagtalan, közhelyekkel telített sivár köznyelvet beszéli. Valahányszor fölhívja ma is Kecskeméten élő anyját, és átvált a szülőföld nyájas, lágy ö-ző tájszólására, nyomban megváltozik beszédének ritmusa és dallama. Szavaiba elevenség, humor, színek és szóképek költöznek, ékesen bizonyítva, hogy a tájnyelv a lelki anyagcserének a köznyelvnél jóval alkalmasabb eszköze. Merjünk hát tájnyelven beszélni! Nem győzöm irigyelni az osztrákokat meg a bajorokat a nyelvjárásaikért, nem is szólva a weanerisch ről, a bécsiek színekben, ízekben, couleur locale-ban káprázatosan gazdag dialektusáról. „Csakhogy mi nem vagyunk oly bátrak, mint a nép – jegyezte meg már a 19. század közepén Vahot Imre ( „Kecskemét és a kecskeméti puszták” ) –, s már például a kenye- ret nem merjük könyér nek, az embert embör nek, a keresztet köröszt nek ejteni, holott sokkal szebben hangzik így. E tekintetben igen jó tapintata van a tisztább ajkú, tősgyöke- res magyar népnek, mely közé a kecskeméti is méltán számítandó, s még az írók is sokat tanulhatnak tőlük.” Sopron utcáin való gyakori csetléseim-botlásaim közben – szeretem azt a várost, én ott már „derék házas-tüzes embernek” számítok – eszembe nem jutna, hogy Sopront Rodostómnak tekintsem, még ha el nem felejthetem is az én Zágonomat: Kecskemétet. Kecskeméten születtem, de nem számítva néhány hónapos vendégeskedésemet a vármegyei tömlöcben, sohasem laktam a városban, emiatt igazából engem sem „illet meg – ahogy Kodály írta – a »Kecskemét fia« büszke név”. Tőlem is ha „megkérdezték, »hová való születés« vagyok, Kecskemét neve fölcsillanó szemeket és rokonszenvet” keltett mindig, külországi oktondiakban pedig nem szűnő álmélkodást és hitetlenkedést. Miután lebetűztem, újra meg újra elmondatták velem a szerintük nyilván az ismert világ legeldugottabb csücskében kuksoló szittya település allegro barbaro mekegésű nevét. Mi tagadás, én kissé másként vagyok a szülővárosommal, mint a világhírnévre vergődött és a szőrség uborkafájára fölkapaszkodott Alexander Korda, aki Kecskemétre emlékezve leginkább azt tartotta említésre méltónak, hogy „kicsi, poros magyar városka volt, ahol az emberek másról sem beszéltek, mint a barack áráról”. Az ő emlékei szerint akkoriban „az emberek többsége, a parasztok szörnyű lábbelit viseltek, vagy mezítláb jártak”. Pedig az életpályáját meghatározó indíttatást Kecskeméten kapta még kisdiák korában, mikor egy ízben megpillantott az utcán egy hintóból kiszálló, roppant elegáns, sétapálcás, a fényes drapp félcipője fölött kamásnit viselő uraságot. Akkor tette föl magában, hogy addig nem nyugszik, míg neki is nem lesz kamásnija (amit korábban még soha, sehol, senkin sem látott), meg olyan ragyogó félcipője. Ez a látomás lebegett előtte életcélként, és mert „az erős akarat diadalt arat”, vagy mert oltári nagy mázlija volt, minden vágyát sikerült megvalósítania: „Először az a csodálatos cipő, aztán a gyönyörű nők, majd a Rolls-Royce a libériás sofőrrel, a csodálatos festmények, a fenséges borok és ételek, a szivarok…”
