Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Bali Farkas Péter: Lejátszótér
25 A kabátja nem volt begombolva, de nem látszott, milyen ruha van alatta. A kalap enyhén döntve ült a fején, csak néhány halvány tincs lógott ki alóla. Az egyik szemét szürkének, a másikat egészen feket ének láttam . Orrlyukai úgy kerekedtek, mint egy abrosz, amit megemel a szél. Halkan rákezdte. Mondta, hogy régen ő is dohányzott, és mondott valamit a férjéről meg a gyermekeiről. A hangja, a hangja olyan volt, mint amikor lágyan melléüt a zongorista, aztán játszik tovább . Figyeltem a száját. Mintha egyáltalán nem vett volna levegőt. A ráncok nyugodtan tekeregtek az arcán, ő pedig csak lágyított metronómként mondta. Már nem tudom, pontosan miről is beszélt utoljára, de az biztos, hogy a mondat közepén, mintha ütemzárral zárt volna egy versszakot, elhallgatott. Még egyszer a szemembe nézett, és az ízetlen mosolyával mélyen felsóhajtott. Szép napot – mondta, majd a botot a jobb kezébe vette, komótosan biccentett, és ugyanolyan lassan, ahogy jött, elindult a bozótos felé. A levelek mintha nem is érintették volna a kabátját, csak becsukódtak mögötte. Az utána maradó tompa kopogást fokozatosan felváltotta a ki tudja mikor lejárt lemez sercegése. Sz. r ánéz ett a telefonjára, egy utolsó felhőt kifújva az orrán elnyomta a cigit és bement a táskájáért. Belebújtam a cipőmbe, elindultunk lefelé. Barkó néni száraz aszparágusza már megint beleakadt az ingembe. A lépcsőház sötét volt és hideg. A lépcsőfokok keményen koppantak a talpamnak. Dezső bácsi aggasztóan recsegve horkolt. A nyugágy lábánál a macska mosdott, valami lehetetlen kitekert pózban, a hátsó lába úgy nyúlt hátra, mint a troli áramszedője. Kinyitottam a lépcsőházajtót, megcsapta az orromat a húgyszag. Sz. megölelt, aztán elsétált a villamos irányába. Én meg csak néztem az utcát, még úgy fél percig, vagy ötig, talán tovább. Lehűlt a levegő, már kellett egy kardigán .
