Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Bali Farkas Péter: Lejátszótér
23 hallgatsz egy számot, amit egy régi gimis osztálytársad posztolt, és észreveszed, hogy a kisbolt tulaja, akinél már évek óta veszed a zacskóslevest meg a tonikot másnaposság ellen, igencsak elkezdett őszülni, pedig olyan fiatalos. Tegnap még a bátyádra emlékeztetett, ma meg már inkább a nagybátyádra. B oldal A Moloszter Ambrus téren ültünk le. A májusi levegő megeresztette Sz. nyelvét, előkerült irodalom, történelem, nők, zene, és persze munka. Ú j munkahelye lett, az Alsóvárosiban kezdett pár hete jegykezelőként. Addig nem nagyon hallgatott komolyzenét, de ez ott megváltozott. Velünk szemben a Sánta Kuvasz. Állítólag régen kutyaviadalokat tartottak itt, most már évtizedek óta becsületes talponálló. A bejárat és az azt keretező négy ablak kalajfertályi méregzöldje most, a délutáni árnyákban még dúsabb, még sötétebb lett. Az ablakok alatt egy-egy asztal. Az a könyöklőféle, ami pont akkora, hogy a tisztes törzsvendég letehesse a hosszúlépést a hamus mellé, amíg meggyújtja a cigijét. Egy pocakos forma, enyhén rongyos ujjú zakóban támaszkodott meg az egyiknél. Már láthatott minket errefelé, kacsintott egyet, majd előtúrt egy gyűrött töltött cigit, megkocogtatta az asztalon, pár szippantás után fütyörészni kezdett, és meglepően jó állapotban lévő okostelefonján kezdett tallózni. – Te, én ezt ismerem. Volt tegnap, de nem csak ez – csapott a vállamra Sz. – Mi? Mi volt tegnap? – A koncerten – kicsit közelebb hajolva és suttogva folytatta. – Amit az a pacák fütyörészik… Nem ismerős? – De… asszem. – A jó égnek nem jutott eszembe, hol hallottam. – Egy alig ismert zeneszerző… Külföldi. Mi is volt a címe? Márfó, pelejda? Tudja a bánat! A lényeg, hogy olyan volt, mint valami… érted? Láttam magam előtt a fiatalságot. De nem vidáman, hanem, éreztem azt is, amikor… Érted, amikor félsz, hogy egyszer vége, amikor… érted? – Igen. – Lassan bólintottam, és éreztem, ahogy sűrűsödik a levegő a mellkasomban. – Morpho peleides, az Azúrlepke? Nem tudom, ki a zeneszerző, de van az a válogatásom, Csóka Ernő-s. Tudod, a karmester. A lakásban találtam, amikor beköltöztem. Van az előszobában az az óriási beépített, na ott volt. – Lassan zsibbadni kezdett a kezem. Mintha feltették volna a lemezt a fejemben. Ahogy benyitottam a lépcsőházba, berohant mellettem az utca szaga. A folyosóról újra fényt érve legszívesebben megmártottam volna a lábam a kövezetben. Azok a térkövek, amiket még elért a napfény, olyanok voltak, mintha megolvadtak volna. Tőlünk balra, a féltetőn vonult a ház újabb kedvence, mint valami balerina. Rám emelte a tekintetét, és óvatosan, körmeit kieresztgetve elindult felénk. Az ereszcsatornánál megállt egy kicsit, majd lecsobbant a földre. A tappancsai bele-belesüppedtek a sárga négyzetekbe. M ég mielőtt odaért volna hozzánk, a f éltető alól kiszólt Dezső bácsi. Nagy megkönnyebbülésemre odahívta magához. Nem vagyok éppen macskabolond. Dezső bácsi ilyenkor kiül a rádiójával meg egy nyugággyal, és addig marad, amíg nem ébred arra, hogy megint mehet vala-
