Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Bali Farkas Péter: Lejátszótér
22 sokkal inkább úgy, mintha a régiből valami itt maradt volna, és az új ennek talaján szökkent volna szárba. Ez az erjedt vibrálás, ami főleg tavasszal, de még valamilyen szinten télen is áthatja az utcaköveket, padokat, útkereszteződéseket, valószínűleg annak köszönhető, hogy a régi Kalajfertály nedvei megtermékenyítették a talajt, amin ez a virágzó kulturális élet kibontakozhatott. Az a rengeteg kiömlött vér, bor, lecsöppenő zsír, a levágott jószágok után ottmaradó salak és húgy, amit az elkerülhetetlen felfogásának pillanatában hagytak hátra, mintha átfolyt volna a fugán, és a pultról letörölt ragadós lével összekeveredve valami bódulatos termőtalajt erjesztett volna magából. Mintha a víz elvonultával csak bele kellett volna szúrni a földbe az épületek vázszerkezetét, és a pasztelltörzsű képződmények már ki is bontották volna méregzöld ablakkereteiket és kopottas szirmú tetőzetüket. Az ablakok fényénél régebben rengeteg levél, cikk, tárca, egyéb írás született, manapság ink ább a fő bérlő szüleitől hátramaradt, száradozó szobanövények jutnak általuk némi napenergiához. A palotákba egyetemek, múzeumok költöztek, így az idősebb generációt egyetemista bérlők váltották fel. Azért hál’ isten maradt még mutatóba néhány bio térfigyelő rendszer. Ezek a tér-, de leginkább hangfigyelő berendezések pontban 20:53-kor szoktak átcsöngetni, ilyenkor pedig felhívják a kedves lakó figyelmét a társasházi és a kollégiumi élet különbségeire. Esetenként az összehasonlítás tárgyát a kollégium helyett kaszinó, kocsma, vagy épp bordélyház is képezheti. Bármily meglepő, még ők is képesek kellemes benyomást kelteni. Minden az ember hangulatától függ, ami egy bizonyos embercsoport egyedeinél drasztikusabban és gyorsabban csaponghat, mint a klímaváltozás okozta napi hőingás így, tavasszal. Ha volna még olyan egyáltalán. Bármi, tényleg bármi, zene, film, egy rosszul, vagy épp pont jól elcsípett félmondat, órákra, napokra, hetekre meghatározhatja azt, hogyan is látom a környezetemet. Ez régebben is így volt, de a Kalajfertály mintha még egy lapát lelki műtrágyával rátenne az amúgy is gyomos lelkivilágom kicsapongásaira. Itt van például a Helm Ofélia utca, ami sokszor kellemes, langyos. Tavasztól egészen kora őszig valóságos filagória a dúsan befutott tűzfalaival és széles lombú platánjaival. Ősszel is annyi avart hullajtanak ott a fák, hogy az ember inkább a szomszédos hegységek erdeiben érzi magát, nem a belvárosban. Autók is alig járnak erre, drága a parkolás. Jobbára csak gyalogosforgalom van, de az jó időben csak úgy áramlik. Erre sétálva elveszel a gondolataidban, ha egyedül vagy. Olyan leszel, mint egy apró vörösvérsejt, ami határozott tempóban halad a kijelölt helyére. Bármi legyen is a dolgod, örömmel sodródsz az áramlatban, mert érzed, hogy amit most csinálsz, annak célja van. Ha sebesült lélekkel közelíted meg, mondjuk egy lehúzós sorozat egy seggel való kipörgetése után, helyrajzilag ugyanaz az utca már nem kellemesen félhomályos, hanem nyomasztóan sötét. Tavaszillat helyett savanyú földszagot érzel. Ilyenkor a pincékből felszálló hűvös levegő nem nosztalgikus hangulatot ébreszt benned, hanem gennyes félelem buggyan fel a lábadra a varos ablakrácsok közül. Nem arra gondolsz, milyen jó is volt a nagyiék pincéjében atombunkert berendezni, amikor bombáztak a fasiszta-bolsevik törökök, hanem elgondolkozol, vajon hideg lehet-e a purgatórium, vagy azon, van-e még számodra megbocsátás. Persze, az is lehet, hogy csak meg-
