Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Győri László: A kis ebihal
9 Ha a csecsem ő világra jön, már nem sokat tehetünk, előbb kell minden részletet tisztázni, finoman kidolgozni, és akkor a kutató tekintetek úgy állapodnak meg minden kis vonáson, hogy biztos ítéletet tudnak hozni. – Az orra, a szeme... És milyen furcsák az emberek! Olykor azzal fejezik be a mondatot, hogy hasonlít. Mi az, hogy hasonlít? Olyan! Tisztára ugyanaz! Mert igyekeztünk elmélyedni mind a három dimenzióban. A csecsemő pedig meg van sértődve: – Nem vagyok én összerakva! Hol van az én akaratom, hol az én szándékom? Beszélhettek ti akármit, én bizony nem vagyok a ti másolatotok, nem innen-onnan szedegetem össze magamat, és ha nem tetszik, próbáljatok nálam szebbet-jobbat alkotni. Én meg vagyok magammal elégedve. Hogy görbe a lábam? Azt hiszitek, ti sudár lábakkal érkeztetek? Csak vegyétek el ő azokat a réges-régi fényképeket, ráismertek egyáltalán magatokra? Az a dagasztott kenyér csakugyan ti voltatok? Mosolyogtok, de aranyos! Milyen aranyos vagyok azon a képen. Ha elmerengtek rajtam, felejtsétek el azt a szót, hogy aranyos! Nem érzitek, milyen léha? Ne gügyögjetek nekem! Egy komoly ember tekint föl rátok, nem illik hozzá az efféle máz. Igyekeztetek minél jobb másolatot teremteni. Az még Istennek sem sikerült. A maga hasonlatosságára! Hát Isten olyan, mint mi vagyunk? Az Isten láthatatlan, emberi kézzel nem lehet megfesteni, ábrázolhatatlan. Bizánc is így gondolta. Isten szerény: nem saját másolatát akarta megteremteni, csak hasonlatosságát. A nagy másolgatás közben elfeledkeztek a jellemr ől, az észről, mindarról, amit egyszer ki fogok bontakoztatni. Új benne minden. Nézzetek a burok, a héj alá! Mit láttok? Nem sokat. Abból a kevésből állítsátok össze, hogy kire hasonlítok, hogy másolat vagyok-e vagy identitás! Az önazonosság, az identitás korunk jelszava. Hallom, mit zúg az idő, hallgassátok! Identitás, identitás! Hogy hívják? Az, aki a mellére szokott venni, sokszor kiejt egy szót. Hogy mi a szó, azt ugyan még nem tudom, csak hallok egy hangsort, amely folyton ismétl ődik, nem tudom ugyan, hogy mi lehet, de időről időre elhangzik, fontos lehet, mert időről időre, újra meg újra hallom. Amikor már nagyobb leszek, tudni fogom: ez az én nevem. Egyelőre csak egy folyton tiktakoló hang: Marci, Marci, Marci. Ha ez igaz lenne, csodálatos csecsem ő volna a gyermekünk, de ez a kis ebihal sajnos olyan, mint a többi, csak később lesz csodagyerek, aki úgy emelkedik fejjel a többi, közönséges, egyforma nagyságú fölé, mint Szent László, akiről azt írják, hogy fejjel nagyobb volt mindenkinél. Milyen különös a gondolkodás! Még primitívnek is lehetne mondani. Szent László egyáltalán nem volt fejjel nagyobb a vitézeinél, de nagyobbá teszik, hogy mindenben kiemelkedjék a többiekből. Marci viszont valóban fejjel nagyobb lesz majd egyszer a többi gyereknél. Már a neve is följebb emeli, mert nem nagyobb ez a név a Józsefnél, a Jóskánál, az Istvánnál, a Pistánál, a Mihálynál, a Miskánál, még a Lászlónál is, amelyet szégyenemre én viselek? A Márton nagy név még Marcinak is. Azt mondjátok, annyi fiút hívnak Mártonnak, hiúság a Mártont különlegesnek tartani. Milyen furcsák vagytok, nem
