Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Győri László: A kis ebihal
10 is értem, hogy lehet a Mártont közönségesnek, egyetlen fűszálnak tartani a többi fűszál között. Ti, akik úgy vártátok, és kérdeztétek hétről hétre, hogy fogják hívni a fiút, ti sem voltatok mások, olyanok voltatok, mint a puszta átlag, azt hittétek, akkor testesül meg igazán a magzat, ha már anyja méhében neve van. Milyen mágikus gondolkodás, kész ráolvasás, az ősidőkbe visz vissza, második teremtés. Nem olyan egyszer ű nevet találni valakinek, egy olyan nevet, amelyet élete végéig viselni fog. Nagy felelősség, amelynek a terhét az anyának meg az apának kell magára vennie. A névadás az ő előjoguk. A négy nagyszülő, a nagyanyák, a nagyapák ebből ki vannak rekesztve, dolguk csak annyi, hogy izgatottan kérdezzék: mi lesz a neve. Nem hogy eleve mi, hanem hogy mi lesz. Gondolnak valamire, szeretnének ilyen meg olyan nevet adni az unokának, de magukba fojtják összes óhajukat. A nagyanya, a nagyapa képzelődhet, sok minden eszükbe juthat, semmit sem ér. Csak az én nevemet ne adják neki, sóhajt magában az egyik nagyapa, a másik meg éppen azt szeretné, ha az ő nevét hordozná; én is az apám nevét kaptam, meg vagyok vele elégedve, milyen szép szokás tovább vinni az ősök nevét, van benne valami örök biztonság. De ma bizony más világ van, ezek a fiatalok legyintenek a hagyományra. Mit bánom hát, miféle cifra nevet találnak ki az én unokámnak, aki még náluk is fiatalabb, egy új nemzedék. Majd megkapják ők is, hogy más világ van, nem értetek hozzá, én csak azért is a hagyományhoz térek vissza: Levente volt az apám, én Márton vagyok, csodálkozzatok: az én fiam azért is Levente lesz. Márton azonban egyelőre kevés ahhoz, hogy fellázadjon a szülei ellen, még nem horgad föl, nem tűz ki új zászlót, csak eltűri, hogy Mártonnak fogják beírni a könyvbe. Még tűrni sem tud, még nem tudja, milyen helyet foglal el a világban. Mert ki kétli, hogy a név helyfoglalás a világban? Mi lesz a helye a nevek nagy özönében? Mintha mindennél fontosabb lenne. Addig csikarjuk, faggatjuk a szegény szül őket, amíg nyugvópontra nem jutnak vele. Én is olyan vagyok, mint a többi: nevet akarok, nevet! Megkaptam tehát: Mártonnak fogják hívni. Forgatom lassan, komolyan: Márton, Márton, Marci, Marcika. Kimondom egyszer, nem történik semmi, kimondom még egyszer: megindul bennem valami hullám. Kimondom harmadszor: Márton. Már simábban omlik ki a számon. Milyen jó kis név, ennek nekem tetszenie kell, és egyszer csak boldogan föllélegzem, mintha éppen erre a névre vártam volna. Jól kitaláltátok! És már én is úgy emlegetem, pedig még sokára fog világra jönni. Kérdezzétek csak minél többször, hogy mi lesz a neve, én boldogan felelek: Márton, Marci. Aztán el ne bízd magad, Márton! Te Márton! Hány kiló, hány centi? Hány kiló? Hány centi? Ez az els ő kérdés. – Három kiló húsz – deka. Ötvenkettő – centi. Mintha később számítana. A nagyl ó ci ó ri á s, akit az eg é sz vil á g í gy ismer, negyvenhat centivel sz ü letett, most meg k é t m é ter negyvenhat. A Sal é trom utcai k ö v é r a legk ö v é rebb magyar, egy kil ó kilencvennel, most meg h á rom m á zsa t í z! Ebb ő l is l á tszik, hogy nincs ö sszef ü gg é s a kezdet meg a kifejlet k ö zt; egy h á rom
