Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Pécsi Györgyi: Erőterek
151 Pécsi Györgyi Erőterek Abban a szerencsében részeltetett a sors, hogy eszmélődésem, felnőtté válásom a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére esett. Máshol többször meg írtam már , miért volt releváns számomra ez a politikai szempontból nyomasztóan korlátozó, fullasztó, szellemileg ugyanakkor elképesztően vonzó és pezsgő évtized. Az utolsó gimnáziumi éveimtől, 1974–75-től kezdtem módszeresen és tudatosan olvasni az irodalmi és művészeti folyóiratokat, lapokat . Kényelmes helyzetben voltam, voltunk, a fontos, számon tartott folyóiratok mellett, ha az emberbe valamennyi érdeklődés szorult, könnyen tájékozódhatott könyvekről, irodalomról, fontos művészeti eseményekről (a folyóiratok meg az ÉS mellett ott voltak a napilapok, a Magyar Nemzet , Népszava igényes szombati mellékletei, meg, ki ne maradjon, a Könyvvilág ). A kor tulajdonképpen némiképp hasonló volt a mostanihoz, akkor is rengeteg információ dőlt az emberre – már ha szabad információnak nevezni az irodalm i, művészeti élet körüli dolgokat –, de könnyebb volt választani, mert az átpolitizált irodalmi nyilvánosság meg a kettős beszédű közélet egyszerűbbé tette a választást. A kultúrpolitika „három T”- jével szemben (támogatás–tűrés–tiltás) ugyanis az olvasóban is fölépült egy „három T”-s befogadói magatartás: T/1 – föltétlenül figyelni, T/2 – gyanakodni, T/3 – kézbe se venni, de ha mégis, egy szavát sem elhinni. Tiszatáj, Alföld, Forrás, Nagyvilág, Filmvilág , a Juhász Ferenc-szerelem ( Szarvassá változott fiúk et. al.) miatt az Új Írás , és, szombathelyi főiskolás lévén, a Pete György szerkesztette Életünk – ezek voltak számomra a T/1 kategóriás eligazító pontok. Az említett lapok közül legkésőbb a Forrás sal barátkoztam meg – ugyan tudtam, hogy merész szociográfiai munkákat közöl, ezeket minden bizonnyal olvastam is, de egyrészt valamelyest ismertem a vidéki Magyarország életét, másrészt nyugat-dunántúli lévén az én otthonérzetemhez a Dunántúl tartozott. Minden, ami a Dunától keletre esett, néhány város kivételével (Debrecen, Szeged, Miskolc-Lillafüred), tizen-, alig huszonévesen csak térkép-fogalomként létezett számomra, Kecskemét is, meg az egész Bács- Kiskun megye is, Kis- és Nagykőrössel együtt (a magyar irodalom Ruhr-vidéke, ahogy Kányádi Sándor szokta volt mondani). Amikor azonban 1980-ban megjelent (volna) Csoóri Sándornak az Egy nomád értelmiségi című korszakos esszéje , hirtelen nagyon ráfigyeltem a Forrás ra is, és elkezdtem ’tanulni’ Kecskemétet. De a nyolcvanas években mégsem a Forrás sal és Kecskeméttel történt katartikus találkozásom, hanem Lezsák Sándorral meg Lakitelekkel. Persze tudom, az ötvenéves Forrás ról kellene írnom, de számomra Lakitelek, a Forrás , Kecskemét nemcsak egy régiót jelentett és jelent ma is, hanem
