Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Pécsi Györgyi: Erőterek
152 saját jogú, egyetlen tájban formálódó, alkotó és értelmező szellemi közösséget. Kecskemét–Lakitelek: olyan, mint a kétszikű tojás, összetartozó fogalmak, amelyek aztán az évek során a megye, a régió centrumaiként kódolódtak bennem. ’85 októberben, egy vasárnap este Tóth Erzsi szólt, hogy kedden mennek Szervác Jóskával Lakitelekre, valami irodalmi estet szervezett Lezsák, tartsak velük. Lezsák Sándorral, mint afféle ifjonc, korábban már találkoztam, legendája volt, az ember előbb-utóbb elzarándokolt hozzá. Erzsi vezetett, hülyéskedtünk, találgattuk, miért pont kedden lesz irodalmi est, aztán valahol félúton hirtelen ráeszmélő fölismerés: október 22. van, ama huszonharmadika előestéje. Ennek az estnek a történetét, történelmi jelentőségét többen leírták már , nem ismétlem, csak annyit, hogy itt hangzott el először nyilvánosan Magyarországon Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című kultuszverse, Illyés előadásában, hangfelvételről. Megbabonázva, izgalmas borzongással hallgattam az Illyés-verset, figyeltem a színpadon fölolvasó költők et, Csoóri Sándor, Ratkó József, Szécsi Margit, Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Zalán Tibor, Serfőző Simon, Tóth Erzsi, Szervác Jóska, akik amúgy Forrás-szerzők is voltak , iszonyú feszültség vibrált a levegőben, pontosan éreztem, hogy az est nem maradhat ’következmények nélkül’, nemcsak ’biztonságpolitikai szempontból’, hanem mert itt most valami meghatározó és visszafordíthatatlan folyamat kezdődött el. A nyolcvanas évek második felében Lakitelek meg Lezsák képezte számomra a régióban a szellemi horizontot, a szabadság lehetőségét és az etikai-emberi- szakmai rádiuszt. Buda Ferenc 50. születésnapját Lezsák Sanyi házában ünnepeltük ( én kissé megilletődött zavarban , alig ismertem néhány írót), de személyesen akkor és ott megismerhettem többeket, Ratkót, Szécsi Margitot biztosan, mert Ratkó autójában, velük mentem haza. Azokban az években főleg Nagy Gáspár meg Lezsák Sándor tapintatos figyelmének köszönhetően találkozhattam idősebb írókkal, irodalmárokkal. Ott lenni, oda tartozni – feltétel nélküli bizalmat jelentett. * ’89–’90 után „megváltozott az irodalom helye, szerepe, feladata”, onnant ól egy másik történet kezdődött . Eztán, tehát viszonylag későn, a kilencvenes évek vége felé, Füzi László főszerkesztősége idején jelent meg az első írásom a folyóiratban . Bár Laci utóbb, és azóta is többször kért, elég ritkásan küld tem írást, egyrészt mert amúgy sem írok sokat, másr észt mert nem ’ használati’ volt és ma sem ’használati’ a kapcsolatom az új szerkesztőséggel – ezt muszáj értelmeznem. Vannak lapok, ahova az ember küld, és rendszeresen, soron kívül megjelennek az írásai, bár a szerkesztőkkel jószerivel nem találkozik, alig ismerik egymást, pársoros levélváltásnál nem több az emberi kapcsolata. A Forrás sal fordított a helyzetem. Buda Ferencet, Pintér Lajost, Dobozi Esztert korábbról ismertem, Füzi Lászlót későbbről . Nem emlékszem, mikor, hogyan találkoztam először Lacival, de amíg erre sor került, elég sok mindent tudtunk egymásról. P éldául azt, hogy – similis simile gaudet – alapkérdésekben, alapmagatartásban rokon a világunk. Azt tartottuk és tartjuk, hogy a magyar irodalom nem alapvetően ilyen vagy olyan, hanem alapvetően sokféle, és ez a sokféleség összeadódva ér valamit, ha ér (miközben természetesen vannak, lehetnek esztétikai, világképi preferenciá-