Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Pásztorballada; Köztes-európai fiatalember balladája; Ballada a barkáról; Hagyományos ballada (versek)
150 Ballada a barkáról Dúli-dúli Embermagas füvek között sétáltam a mezőn. Addig kellett tennem, míg megtehettem. Ekkor történt, hogy mellkasomra barka szállt. Míg hazaértem, a zöld kis hernyó srapnelszilánkként fúrni kezdte magát a bőröm alá, majd a húsba, egyre lejjebb, egészen a szívemig. A szívemnél megállt. Éppen csak belebökte a fejét, majd, hogy a vér ízét megérezte, belebújt. A szívemnek épp csak a ritmusa változott, tá-tá helyett esztamra váltott. A barka ott betokosodott, táplálta az áramló, oxigéndús vér, öblögette, locsolgatta, addig, mígnem sarjadni kezdett, újra élt. Így lettem növény. Dús lombú nyírfa a semmi közepén. Hagyományos ballada Hagyomány és Emlékezet elég ritkán ráznak kezet. Két sértődött öregúr, nem kell nekik semmi új. Hagyomány és Emlékezet egy dologban megegyezett: „Ne ápolj minket, te gyerek, Hiszen egyikünk sem beteg, Élünk mi a magunk módján, Ahogy lehet.”
