Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fekete J. József: Külkapcsolataim bejárata
117 Úgy vélem, személyes ajánlására történhetett. Jász Attila szerkesztő megkeresésére ugyanis 1997-től rendszeres szerzőjévé váltam a tatabányai Új Forrás nak. Az emberi kapcsolatok alakulása furcsaságának példája, hogy Jász Attilával vagy fél évtizeddel később találkoztam személyesen, mint ahogy kéziratot kért tőlem, mégpedig éppen a Forrás révén, valamelyik Veránkai Írótáborban. Szerintem az ő ajánlására, de sokkal valószínűbb, hogy Füzi László közvetlen meghívására kerültem az első ilyen tábor gárdájába, és a tábor fönnállása végéig rendszeres, elmaradhatatlan vendége voltam a rendezvénynek. Belecsöppentem és megragadtam. Ez az írótalálkozó nyitott számomra kaput a nekem külhoninak számító kapcsolatokhoz. Megtaláltam egy 2002-ben készült csoportképet a táborlakókról. Ott sorakozunk: Dobozi Eszter költőnő, Alföldy Jenő irodalomtörténész, Pécsi Györgyi irodalomtörténész, az Új Könyvpiac akkori szerkesztője, Gion Nándor, a délvidéki irodalom független elbeszélője, Tóth Erzsébet költőnő, emellett remek próza- és esszéíró, Gálfalvi György, a marosvásárhelyi Látó akkori főszerkesztője, Szabó Palócz Attila, mindenes irodalmár a Délvidékről (megjegyzem, az itteni irodalmár újra mindenes, miként arra Trianon után kényszerült), rozzant szerénytelenségem, majd az alsó sorban a lekörözhetetlen író-portrés Bahget Iskander fotóművész, Pintér Lajos költő, szerkesztő, Füzi László irodalomtörténész, főszerkesztő, Buda Ferenc Kossuth-díjas költő, a szerkesztőség tagja. Ennyi szereplője van a fölvételnek, ám mivel Iskander is szerepel rajta, nem állhatott a fényképezőgép mögött. Kellett ott még valakinek lennie, mindenesetre komoly ember lehetett, ha Iskander rá merte bízni fényképezőgépét. Nagyjából ez volt a Forrás írótáborának törzsgárdája, Palóczot kivéve, aki egyszer vagy kétszer vett részt a táborban, miként Vári Fábián László Kárpátaljáról is egyszer, Pintér Lajos is elmaradt egy rovarcsípés után, majd gazdagodott a kemény mag. Csatlakozott Elek Tibor irodalomtörténész, a kisebbségi magyar irodalom kutatója, Beszédes István költő, a zEtna Kiadó vezetője, Jász Attila költő, az Új Forrás szerkesztője, ő is talán csak egy alkalommal, Fekete Vince és Lövétei Lázár László költők, Molnár Vilmos prózaíró, a csíkszeredai Székelyföld szerkesztői, Bombitz Attila irodalomtudós, az osztrák irodalom kiváló szakértője, sőt, egy alkalommal velünk tartott Benes József festőművész is. Az írótábor összekovácsolt bennünket, folyóiratokat és könyveket cseréltünk, minden évben vártuk az Ünnepi Könyvhét utáni hetet, amikor újra találkozhattunk, régi barátokként ölelhettük meg egymást, délelőtt vadmalacok után leskelődtünk, kivéve Giont, aki azzal hárította el a sétára invitálást, hogy látott ő már vaddisznót a palicsi állatkertben, illetve engem, akit egyszerűen nem érdekelt a vaddisznók családi élete. Úgy gondoltam, hogy az írótáborban az író vagy ír, vagy iszik, a többi már szabadon választható program. Az éjszakába, nemritkán hajnalba nyúló közösségi órákról, az alternatív nappali időtöltésről rengeteg említésre méltó történetet lehetne az olvasó elé tárni, például, hogy volt, aki az éjszaka második felében, a farkasok órája tájában is regényt írt, kézzel, füzetbe, a kiváló úszót kutyák kergették vissza a kétségbeesett táborlakók közé, az edzett evezősöket megtréfálta a Duna sodrása, a horgászok zsákmányát megtizedelték a szigetlakó macskák. Anekdotázhatnék napestig, de nem a műfajom, előadói készségre van szükség
