Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: Létezésünk: az „ideális” és a „torz” szembesítése (A tóth menyhért-énekek csodája)
81 élményeken túl egy tágabb régió gyötrelmeit és vágyakozásait.« És szemben vele felvillantja világértését: »Ha leások a földbe vagy az emlékezetbe, s keresek-kutatok régi holmik, eszközök, események után, sosemvoltnak vélt, de valójában csak elfelejtett dolgok kerülnek elő, ismerősökkel keveredve. Szürrealista világ ez: tárgyak, emberek, élők és rég meghaltak. Mindez egymás mellett, egymás alatt térben és időben.« Giczy János festészetének sugárzó lényegét barátom valaha ebből olvasta ki: »Eltűnődtem: vajon az a cél vezette-e, hogy egyértelműen világossá tegye, egész életműve Alszoporból nő ki, és minden ecsetvonásával azt festi – vagy éppen azt kívánja megmutatni, milyen messzire távolodott el művészetében szülőfalujától, az alszopori mentalitástól? Így jelez hát együtt, egyszerre közelséget és távolodást. Csak akinek van talaj a lába alatt, az rugaszkodhat el róla – és tőle«.” Amint pedig e sorokat idemásolom, hirtelen a modern művészetet számomra befogadhatóvá varázsoló Bartók meghatározó művészeti oximoronja jelenik meg, amint a huszadik század kezdeteitől felmutatta a világnak az „ideális” és „torz” szembenállását, melynek segítségével magam is tájékozódom létezésem világában. Ez segített értelmeznem kutatásaim során Szabó Lőrinc egy 1940-ben elhangzott rádió-előadását: „Amit a teológia, a metafizika, a kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál, azt az érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzá vezethet. Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát. Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nemegyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.” Ez a Bartók, Szabó Lőrinc, Giczy János, Tóth Menyhért (és persze a sort folytatva a huszadik század magyar és nagyvilági művészetének legnagyobbjai) által felmutatott oximoron annak a feszültségnek a megtestesülése, amely a materiális valóság súlyos, az ember és világa rajzolatát eltorzító képét a sugárzó szépség glóriájával szembesítve illesztheti az ember sorsát létezésébe. A sorsköltészet és a létköltészet szembesítésének ars poeticáját beteljesítve. Pintér Lajos barátom mostani kötetében ehhez a világ művészetét korunkban meghatározó ars poeticához kapcsolódik, szemében tóth menyhért a Németh László-i Irgalom „sérült emberisége”, aki a villoni kockázatú otthontalan-csavargó életformát magára vállaló, alkatában visszataszító és szenvedő formáltságát hordozó lényével – az élet szépségét sugárzó világlátás boldogságát hordozza. A sötétség torz megjelenése ellenében a fehér szépség sugárzásának megformálója. Ezáltal pedig Pintér Lajos költő számára alkalmul szolgálhat az ekként megtestesített „ideális”–„torz” oximoronnak a költészetbe való átvezetésére. A létezés eseményességének megszenvedettségében (megélt és képzelt anekdotáiban) megtalálni a szépséget sugárzó örömet. Ezáltal sikerül Pintér Lajosnak mostani kötete meséinek, a tóth menyhért-énekek nek a nagy költészet szintjére emelése. * * *
