Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - A. Gergely András: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság
73 helytörténészi funkcióját is – ám éppen személye talán az egyik legérzékenyebb gyújtópont a helyi és megyei hatalom szemében, hisz nemcsak a múlt képviselője, de az ellenforradalmároké is, és nemcsak a helyi főmumus, de a békétlen, alkalmazkodni képtelen, hajlani és törni sem képes parasztpolgári makrancosság megtestesítője is. E ponton szabadul el a meccs a rövid géppuskasorozatok és alig látható, szimbolikus fejvédővel ellátott írástudók játszmájában. A város múzeumigazgatója a békéltető tónus és a problémamegnevezés jegyében ismerteti: voltaképpen itt a Forrás ban megjelent három cikk és a Mozgó Világ ban közölt (a Forrás ban letiltott) további írás váltja ki a vitát a helyi kultúra hagyománya, ennek adott feltételei és problémái, valamint a szociográfus kör feltáró „szociológiai” munkája között. Egy helyi könyvelő hozzászólása tromfol: Hatvani Dániel „irodalmi alkotásoknak minősíti ugyanezen írásokat, amit irodalmi kritériumok alapján kell megmérni. Ezzel szemben Varga Csaba Bajgyűjtemény e a város hamisan leegyszerűsített visszatükrözései, melyek prekoncepcionált diagnózis alapján keletkeznek. Lehet-e a szociográfiában hamis prekoncepció…?! Szeretném látni a vizsgálati tematikát…! Azt a valamit, ami alapján leírták ezeket. A polgári szociográfia általános hibái (Új Magyar Lexikon!) a rész általánosítása, túlhangsúlyozása, lényeges összefüggések… /Közbeszólás: és munkásokról miért nem írtak?! Ne csak hivatkozzanak rájuk, hanem valódi munkásokról írjanak!/ … A Forrás Antológiában (sic!) a szerkesztők is leírták, hogy tudják, nem minden közreadott alkotás örök érvényű, az elégtelen invenció híján összegereblyézett tényeket belepi a feledés pora…!” . A tónus idővel nem szépült, a csatázó felek csak lassan egyenlítettek. Végigmesélni nem fogom tudni, mert minden mondathoz nyolc másik kiegészítés kéne arról, ki az, aki kiejtette, mit kell róla tudni, s ki az, aki olvasta a Forrásban két részben megjelent szociográfiai tanulmányokat, vagy csak hallott róluk, vagy pártutasításba kapta, hogy mondjon véleményt (miközben a helyi újságos standról, ami még nem fogyott el, pillanatok alatt bevonták, így csak „kéz alatt” lehetett megismerni is, amiről egyáltalán szó volt). Hatvani és Zám mint csapatkapitány és góllövő középcsatár csak cseleztek és küzdöttek a zúzós sötétség ellen, Varga Csaba kimentette magát mint elfoglaltat (és ettől kezdve be nem tette a lábát a városba), Kamarás István pedig centerhalfként replikázott a szakszervezeti, pártbizottsági, iskolavezetési és tanácsapparátusi csatársor ellenében. Góllabdák erre is, arra is szálldigáltak, majd a rendteremtés és helyzetbiztos ügymenet főnöke, a városi párttitkár fejtette ki zúzósan elítélő véleményét. A Megyei Tanács Művelődési Osztályának előadója közbeavatkozott: kéri az „urazást” mellőzni, „elvtársi és nagyon higgadt beszélgetésre jöttünk össze, …ezt nekem emberileg meg kell mondani…, ne vágjunk egymás szavába!”. A munkásőrparancsnok viszont jelezte: itt nem ezek a fiatal és nem fiatal elvtársak fogják számunkra kijelölni a gyalogutat…, a Szolidaritás-szakszervezettől a taktikát ez az egész csoport jól elsajátította, „a hangneme jól felismerhető!”, ezzel hát az írók megkérdőjelezik a jó szándékot, amit az informátoraiktól kapnak, és bár a jó szándékuk helyenként érzékelhető, de rögtön egy rossz mondattal agyon is vágják a hatást…! Itt idézetek következnek, a 24 oldalból három és fél csakis a parancsnok szavaiból áll… Túlhaladott helyi emberek ideológiái, egész társadalmunkra kivetí-
