Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - A. Gergely András: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság
72 rétegzett utalásaiban minden szereplőt, helyzetet, függésrendet, történést, alkupozíciót, vesztési cselt vagy győzelmi látszatot azonosítson. A teljes anyag kordokumentum maradt, a helytörténet egy karakteres huszadik századi pillanata, egy alföldi mezőváros polgárosodási históriájának talán utolsó utáni krízishelyzetét megjelenítő esemény. Akkora, amilyenre a helyiek az ötvenhatos zúzódások, vagy előtte az agráriparosodást forszírozó kisajátítások, a parasztpárti és kisgazda múlt háború utáni eseménysorában is kiemeltként tekinthetnek. A távolnézeti képben azonban a „szinte semmi nem történt” eseménytelensége kaphat hangot. Leírásmódom tehát nem (lehet) több, mint kettőzött fénytörés, repedten poros ablaküvegen át bepillantás egy félsötét és még szagosabb belvilágba, melyről csupán utólag derül ki, mennyivel vészesebb és kínosabb volt akkor és később minden résztvevő sorsában, élményfolyamában. A küzdőtér mesterkélten kialakított: hosszú-hosszú asztal körüli széksor, háttérben néhány „lelátóhely”, a hangadók az egykapura zajló meccs védői posztján, bizalmas segítőik még a hatókörön és „tizenhatosán” belül, az ellenfél (utóbb átfestődik ellenséggé) a számszerűségben is kisebb, presztízsében talán komolyabb, de nem a helyi csapat. Közelebbről: a Forrás szerkesztői, szerzői küzdenek a városvezetéssel, helyi tanácshatalommal, megfegyelmezett szereptudattal, osztályharcos gőggel és a párt Központi Bizottságától jött főelvtársi legénységgel. A tét: hitelrontás, inszinuálás, pártvétség, közléstilalom vagy „kitudjamiféle” következmény. A csoporterőviszonyok nagyjából a jól felfegyverzett professzionális elithadsereg pártbiztonsági és igazgatási alakulatát mutatják egyik oldalon, másikon pedig a lúdtollal felfegyverkezett írótábor és szerkesztők, néhány helyi népművelő és könyvtáros bizonytalan védhada, meg egy fél tucat tétova értelmiségi, kiknek még a vita lefolytatása is csak alig jutott el füléig, s aki pedig nem a hivatalosak előtt érkezett, azt az ajtónállók „zártkörű rendezvény” vagy „megtelt” bűvszóval erősen eltanácsolták. Csakis névre szóló meghívóval lehetett betérni, a helyi „nyilvánosság” illúziója teljességgel vállalt képtelenség maradt. Közel négy évtized távolából fölidézni a feledhetetlen hangulatot… – kedvesen hamis illúziónak is kevéske. A küzdőtér csupán egyike a helyi nyilvánossági színtereknek (ekkoron mintegy öt ilyen állt rendelkezésre a városban, de midőn ez a vízmű-vállalati klub volt, tetszőleges befogadókészségre alkalmasságát és helyi közéletre kalibrálhatóságát senki sem igazán vitathatta el). A nagyjábóli forgatókönyv csak a hatalmi oldalon volt, mintegy jó féléves „edzésterv” alapján kialakított stratégia szerint. A városi párttitkár a helyi népművelő bevezető szavai után megnyitja, majd a kispadra ültetett szerzőket, köztük Hatvani Dánielt és Zám Tibort mint a szerkesztőség képviselőit az ellenoldalon a helyi vállalatvezetők, gyárigazgató, szakszervezeti vonal, helyi munkásőrszolga, valamint a pártközpont osztályvezető munkatársa szorítja sarokba (pontosabban margóra). A bevezető már alapszinten is (mai szóval) „lakossági fórum” tónust kap, néhány helybeli föláll, s a minden székre kiosztott (egyetlen darab) „hozzászólási jegy” főasztalhoz juttatásával szót kap. A helyi református öregtemető rekonstrukciójának kérdésével egy műszaki ember elsőre beletrafál a hatalmi elit veséjébe: az értékmentő felújítást egy helyi földmérnök kezdeményezte és végzi, akinek 56-os múltja nemkívánatossá tette minden közéleti jelenlétét, így önként vállalt
