Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - A. Gergely András: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság
71 az eseti példánál, a hiteles lenyomatnál, a történő történelem konkrétumainál. „Népismereti” késztetettséggel, szociológusi hangolódással, dokufilmes ortodoxiával, politológus és kisebbségkutató habitussal, vagy legvégül talán kulturális antropológiai respektussal néztem és látom most a Forrás t. E nézőpontból kimozdulni ugyan rendszeresen megkísérlek, itt most a kultúrakutatók számára elsődleges feladattudat dolgozik bennem: nem azt sugallani, amit én vélek fontosnak, hanem inkább azt „kihangosítani”, közvetíteni, értelmezni, amit a szóban forgó társadalmi világ úgyabbul lát, mint én láthatnám. Az antropológus pillantása sem lehet független a hatástól, az elért, a megcélzott személyiségtől, amikor kommunikálni törekszik vele. Sőt tudja is: már külleme, hanghordozása, cipőfűzője, szakálla is megnyit vagy bezár bárki mást, kérdéseinek tónusa és pipafüstjének hitelessége is elér, meghat, vagy épp kizár sokakat, akiket már-már megközelíthetőnek ítélt. Az alábbi „emlékanyag” csupán egy értelmező elbeszélés értelmező elbeszélése, interpretációk interpretációja. De ekként legalább vállalható – talán. Ennél többet kivetíteni, égre sugározni, házfalra festeni lehet ugyan, de az már másik művészeti ág. A kutató „pozíciója”, önreprezentációja, szerepviselkedésének hitelessége, illő alázatának komolysága itt súlyosabb felelősség helye, mint a dramaturgiai vétség, mely a megismerő emlékezetben, a lírai átélésben, a konfliktusfeltárásban előfordulhat. Nem, bizony nem „többre tartom”, nem túlértékelem, hanem épp ellenkezőleg: a társadalomkutató hitelességét felfogásának alázatosságában, megismerési szorgalmának apadhatatlan komolyságában látom. Amit a fennebb hivatkozott szerzők sokasága a Forrás ban képviselni próbált, szavatolni tudott, és mindmáig sokszor teszi ezt következetesen, az adja szerintem örökségét, kulturális hagyatékát annak a napsütötte sokszínűségnek, melynek a homokvihar ugyanúgy része, mint a sertésvész vagy a kiskun konokság. Mindezek révén (és csupán egyetlen alkalmi helyzetet, szinte alig időpillanatot kiemelve) egy keresetlenül kimódolt délutánba-estébe invitálom az emlékező- kört. Kulcsszavakban: közéleti vita, „író-olvasó találkozó”, szerkesztők és szerzők csatája a helyi hatalom korifeusaival, vesztett ütközet a megnyert összecsapás nyomán, de a valóságfeltárás színterén sok évtizedre való örökség, presztízs- növekmény, melynek épp a Forrás volt ürügye, hordozója, kivitelezője, később tán haszonélvezője vagy önrészese is. A helyszín Kiskunhalas, az időpont 1981. február 16., a formalizált ürügy „értékelő, tapasztalatokat megbeszélő” találkozó a Forrás szerzői, szerkesztői (kevésbé, de kis számban olvasói) és a helyi hatalom képviselői között. Utóbb a helyi szóhasználatban „tetemrehívás” jelzőt kapott összejövetel talán a Forrás históriájában is az egyik drámai, megpróbáltatásokat hozó, de megerősödést eredményező randevú volt. Ennél hadd ne kívánjam többre tartani – talán alább is kiderül, miért. A hatalom terei, jelképei, cselei Szituációs dokumentumközléshez kevés itt a tér, dramatizált hangjátékhoz meg az akusztikai miliő nem biztosított. Hangfelvétel készült, leírás is lett belőle, ám csak a mélyebben beavatott és helyismerettel élő teheti meg, hogy tónusaiban,
