Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - A. Gergely András: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság
70 gyakorlatában lelte meg önnön örömét. Örömét is, közhasznát is. Eközben ugyanis létezett ugyan agrárszociológia, elindult a tanyafeltárás társadalom- vagy gazdálkodás-földrajzi késztetése, s elkezdődött a „társadalmi riport” jellegű megismerő misszió képviselete is (rádiósok, novellisták, szociofilmesek, tévések és dokumentaristák, riporterek széles körében). E pragmatikus, s ami fontosabb, nemegyszer társadalomkritikai álláspont vitele messze nem a támogatással megtűrt, vagy a tiltással visszafogottan élő pártállamosítás rendszerében kezdett kibomlani, hanem egy rejtekező szférában. Ott, ahol a kettős beszéd narratív cseleivel, a ködös harmadik személyű alkotói alanyisággal, vagy a névbetűkkel sem igazán jelzett társadalmi partnerekkel találkozás, a megértő kíváncsiság, az alázatos elfogadás lett mérvadóvá, respektálhatóvá. Ábránd lenne, vagy roppant keresőmunka alig eredménye, ha a fontos, legfontosabb, leginkább hangadó irodalmi alkotókat, esszéistákat, „sajtómunkásokat”, kultúrakutatókat a megjelenés idejét vagy témaköreiket fölidézve mind-mind ide akarnám jegyzetelni. Zám Tibor, Kamarás István, Varga Lajos Márton, Beke György, Bánlaky Pál, Hatvani Dániel, Varga Csaba, Márkus István, Kunszabó Ferenc, Ember Mária, Bálint Sándor, Tüskés Tibor, Móser Zoltán, és ne vegyem magamra a felelősséget, ki mindenki kell most kimaradjon a névsorolvasásból… – akik példaképpen a Forrás számaiban, évfolyamaiban (sőt tíz évfolyamaiban) publikálták életművük és hivatásuk meghatározó részét – itt most csupán ikonikus képsorban, „bélyegképben” sem férnének el, annyian voltak… S a számszerű népesség, sokaság a kevésbé fontos. A hit, az elköteleződés, a vállalásos habitus, a reprezentáló megszólalás, a „képviselet” hangja és mersze volt, ami úgy jellemezte Őket, hogy abból sok más műalkotás, életmű, pályakép, de nem utolsósorban a Forrás is megteremtette önmagát. Megalkotta, kialkudta, bevállalta, képviselte azt, ami parasztság, vidékség, alföldiség, tanyasiság, városiság, termelés és küzdés, telepítés és aratás/szüret, a megélhetés adott vagy választott, kényszerű vagy hivatásszerű létformája volt. S volt ehhez Erdei Ferenc, volt (akkor igencsak titokban) Bibó Istvánja, volt (még titkoltabb státusban) Szabó Zoltánja, de még megannyi becses elődje is, kiknek nem a felvidéki polgárság, nem az erdélyi székelyesség, nem is az erővidéki vadásztársadalom volt fókuszába emelve, hanem az alföldi parasztság, az életformaváltás nyűgje és pusztító hatása, az elmaradás öröksége, a túlélés küszködése sokkal inkább. Illő lenne (persze) egy retrospektív számba választékos, szárnyas szavakkal szólni, hozsannákat idézni arról, ami egykor volt, s ma mán sehol…, ami akkor mily’ nagyszerű volt, de immár a múlté, vagy ami az idő múlását fennen igazolni képes. Erre vállalkoznom sem „felkentség”, sem bennfentesség okán nemigen lehet. S ha lehet képzetem arról, mire láttam rá, mibe pillanthattam be a hetvenes években, s mivé lett(em) azóta, akkor arról is reflexióm kell legyen, mennyire változott meg beavatottságom, nézőpontom, tájékozottságom is. Ebből azonban az következik: illő rálátnom, vagy inkább belelátnom abba, ami konstans maradt, ami felhalmozódó értékként, tezaurált kincstárként még mindig a Forrás hitelességét, álnokul kitartó működését, folytonos aktualitását érinti. Erről azonban csakis kívülállói képzetem lehet, magamnak sem lenne hiteles, ha összképről bizonykodnék, vagy intim ismeretekről áradoznék. Szívesebben megmaradok
