Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Zelei Miklós: Berzsenyi-szendvics
64 A legveszélyesebb talán az önállótlanság. Fenákel Judit így fogalmazott: nosztalgia a legenda után. Én így fogalmaznám meg ezt: nosztalgia a lehetőségeink után. Az önállóságot mindenképpen fokozni kellene. Rá se szoktunk, de rá kell szokni, ha másképp nem megy, mindenkit odarángatni. Épp olyan fontos, mint a demokratizmus, az egészséges vita légkörének kialakítása és a vita szabadsága, hogy a mozdulatlanság antibűvöletéből átjussunk a mozgás bűvösségébe.” Én bajt hoztam a lapszerkesztőre, a vitát pedig elsodorta az áradó Tisza. A fiataloknak az 1970-es tavaszi árral folytatott „kitartó, hősi küzdelmét” – ezek újságcímek voltak akkor – lenyúlta a politikai erőközpont, a rendkívüli helyzet kiváltotta szolidaritást és fizikai teljesítményt sivár politikája visszaigazolásának tüntetve föl. A bolsevikok az élére álltak a láncait letépni készülő, őrült Tiszának: Árvízveszélyben nincs közömbösség, írták a központi válasz címében, és így katapultáltak: „Azokban a napokban, amikor a Közömbösek kérdéssel indított vitánk összefoglalóját fogalmazzuk, a kérdés maga szemünk láttára vált időszerűtlenné. Szegeden ugyanis az árvízveszély idején az egyetemisták százai dolgoztak a gátakon, a homokbányában – mindenütt, ahol szükség volt rájuk, méghozzá olyan időszakban, amely az egyetemi hallgatót amúgy is próbára teszi: év végi vizsgák idején. Ilyen körülmények között tehát azon vitatkozni, hogy közömbösek-e az egyetemi fiatalok az élet követelményeivel szemben, nemcsak időszerűtlen, de komikus is lenne, s nem bizonyítana mást, mint a vita spekulatív, életidegen voltát.” És elkezdődött a nyár. Sokat utaztam, főleg Budapest–Szeged között. Mert úgy tartottam magamról, hogy pesti vagyok. Noha nem voltam az. Szegedi se voltam, így kézenfekvő volt számomra az 5-ös út, az álldogálás a Dong-éri hídnál (Kecskemét belvízrendszeréhez tartozik, de a vietnami háború is följön, ha beütöm a szót, mert a dong a vietnamiak pénze). Büszke voltam stopos mivoltomra, korszerűnek és szabadnak tartottam ezt az életformát, amíg egy teherautó-sofőr meg nem nyugtatott, hogy bármikor lesz helyem nála: „Mindig fölveszem az ilyen stoposokat. Nagyon szegény gyerek az, aki így utazik.” Igaza volt. Léteztek ilyen szuper szakok az egyetemen, mint az orosz–angol. Két világot egyesített ez a párosítás. Az orosz szakos lányokat több száz méterről meg lehetett ismerni az öltözködésük stílusáról. Az angol szakosokat ugyancsak, olyan élesen különböztek az orosz szakosoktól. Az orosz–angol szakos lányok – ők így mondták: angol–orosz – mindkét stílust hozták, s valami szent őrület csillogott a szemükben. Közbeékelt barátnőm orosz–angol, illetve angol–orosz szakos kecskeméti leány volt, meghívott egyszer hozzájuk haza. A család összehúzódott, mert szigorúan elkülönítve kellett aludnunk. Reggel az édesapja adott ötven forintot vonatra: „Ne menj stoppal, mert az veszélyes.” De megspóroltam az ötven forintot, mert az volt az összes pénzem, és stoppal mentem vissza Szegedre. Másnap a kecskeméti leány is befutott, és elmondta: „Amikor reggel öltöztem, apu bejött, meglátta a combomon a harapásokat. Dühösen kirohant. Én jót nevettem.” Kecskemét nehezen átjárható város volt. Ha Pestről mentem Szegedre, biztos, hogy a Pest felé eső végén tettek ki, ha fordítva, akkor a szegedi szélen. És akkor rajta, át a városon gyalog. Jó időben elnézelődtem erre-arra. Az állomás környé-
