Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Alföldy Jenő: A szociográfia ihlető ereje (Megemlékezés Zám Tiborról)
60 ritkábban örömében benyakal. A finánc is tudja, hogy alig van gazdálkodó, aki ne vizezné, cukrozná a bort, ne dugdosná előle a kazalba pálinkásüvegeit, fűzfagallyal körbefont demizsonjait, marmonkannáit, amelyekben tiltott nedűk várják, hogy néhány közvetítő útján fogyasztóra találjanak. Az egyiknek járműve van, a másiknak bögrecsárdája, a harmadiknak vendéglős sógora, komája, a negyediknek pedig ‒ Zám Tibor ebbe is beavat minket ‒ messzire elérő összeköttetése. A helyi mezőőrtől, a tanyákra kijárogat ó pénzügyő rtől, azaz finánctól, a zugkereskedőn és a nagyobb áruforgalmi központon át, egészen a tanácsi előadóig hosszú az út, a felső határ pedig a csillagos ég: talán még a minisztériumig is elér a nagymenő üzér keze. Arra ritkábban tért ki a szociográfus, hogy a mustba vagy a pálinkába még milyen vendéganyagok kerültek. Az óvatosság indokolt: a törékeny termetű szerző nem rejtette véka alá, hogy nemegyszer megfenyegették: ne kémkedjen a tanyai borászok, szeszmesterek háza táján, mert megjárhatja. A másik oldalon még kínosabb volt a helyzet: a pozíciójukat féltő, „illetékes” hivatalnokok is szerették volna, ha sok mindent elhallgat. A szociográfus meg is kerülte a legkényesebb kérdések közül például a borhamisítás, zugpálinkafőzés népegészségügyi következményeit. Tanúsíthatom: a fővárosi sajtóban sem volt szabad firtatni az alkoholizmus, az öngyilkosságok, a népességfogyás, a tiltott magzatelhajtás vagy az üzemi köztulajdont károsító lopkodás, általában a közerkölcs dolgait. Zám időnként „lefutott egy-egy tiszteletkört” a szocialista termelési szisztéma hangzatos eszmeiségéről, de annak hátrányait nem hallgatta el. Az utókor megérti, hogy ez nem puszta konformizmus volt részéről, hanem az igazság kimondásának még vállalható ára. M ásképpen nem tehette volna közzé legkedvesebb témakörének, a Bács-Kiskun megyei tanyavilágnak égető és változást sürgető szociális helyzetelemzését és a tágabb társadalmi-politikai hátteret. Utólag visszatekintve a könyv bőven vett keletkezési idejére, a hetvenes évtizedre, Zám Tibor ír á saiból kibontakozik előttem a korra széltében-hosszában jellemző erkölcsi züllöttsége. A hatalom úgy tudta, és sajnos sokan el is hitték neki, hogy hazánk a „legvidámabb barakk” a Szovjetunió felügyelete alá tartozó, szocialista besorolású országok között. Ez a nem is oly hízelgő megkülönböztetés (a vidám barakk is csak barakk, nem pedig lakóhely) talán igaz volt a vezetés felső rétegeiben s a középső szint egy részében is: az akkori üzletkötők például, akik külföldön magyar szempontból tudatosan előnytelenül szerződtek a külföldi partnerrel, jutalmul autócsodákkal tértek haza a nyugati országokból, és belakták a legjobb fekvésű „káderdűlőket” Budapesten és más nagyobb városokban. Zám Tiborhoz hasonló érzékenységgel és tárgyismerettel fölvértezett írókra, publicistákra és szociográfusokra van szükség ahhoz, hogy megtudjuk: vajon ma mi a helyzet a még mindig meglevő tanyavilágban, az engedélyezettnél több és rosszabb italok termelőivel és a szerencsétlen, alkoholbetegségben szenvedő fogyasztókkal ‒ a zugfőzdék és zugivók egymást föltételező tényezőivel? Az 1989 utáni váltás zűrzavarát és következményeit és a mai vidéki élet zavarosában halászókat is szeretnénk világosabban látni.
