Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Alföldy Jenő: A szociográfia ihlető ereje (Megemlékezés Zám Tiborról)
59 A tanyavilág útjában van a nagyüzemi termelésnek. Pedig a föld művelője téesztagként is ragaszkodik saját telkéhez, csöpp földjéhez, s reméli, hogy egyszer majd a sajátból is megélhet, ha lesznek gépei, s fölcseperedő gyerekeit is munkába áll íthatja. A szocialista gazdaságpolitika a „padláslesöprések” éveit követően, a hatvanas években engedélyezte a háztáji gazdálkodást. Ez a termelési és életmódbeli kategória, ha szűkösen is, lehetővé tette, hogy ‒ ha zanzásítva is ‒ újraképződjön a magánszférába tartozó, kisárutermelői gazdálkodás. És ez sok mindennek táptalaja lett, amire a szocialista rendszer irányítói nem számítottak. Belátták, hogy a tulajdonosi státusnak már a legalacsonyabb szintjén is visszahúzza a földművelőket a szocialista termelési szerkezettől a régebbi gazdálkodási módba. A téesztagok nem érzik magukénak a „közöset”, ellenségüknek érzik az új földesurat, a főnököt, az államot. Zám Tibor alighanem legsikeresebb szociográfiai könyv éb en, a Tanyabejáró ban olvasható az írónak az a szociográfiai fogantatású műve, amelyről elmondható: nagy port vert föl a maga idején. Érthető a nagy érdeklődés, a „közbotrány”, amelyet okozott megjelenésekor. Szeszmesterek címmel olvasható. Kiderül belőle, hogy a görbe út választására hajlamos tanyaiak fölöttébb csábító tevékenységre kaptak rá: a borhamisításra és a zugpálinkafőzésre. Zám Tibor ‒ föltehetően óvatosságból ‒ nem használta írásában a „bormaffia” vagy a „szeszfőző klán” kifejezést, de utólag találónak érze m az erős szót. A szerző ugyanis, kissé diplomatikusan homályos szóval, „szesz-szindikátust” emleget. Akkoriban sokan nem tudták megítélni, hogy a közgazdasági szakkifejezés, a monopóliumok egyik fajtájára utaló szó mennyire szorosan kapcsolódik a kapitalista gazdálkodáshoz. A napjainkban igen gyakran használt „korrupció” kifejezés is meglepő gyakorisággal tűnik föl Zám Tibor szociográfiai tanulmányaiban. E dicsőnek nem nevezhető jelenségről főként a zugpálinkafőzéssel és üzleteléssel kapcsolatban esik szó. A tanyákon virágzott a gyümölcspárlat kisüzemi termelése, ám ezzel szerényen fogalmaztam: Zám Tibor beszámol száz, kétszáz literes főzőüstökről és furfangosan összeszerelt, impozáns lepárlóberendezésekről is. Ahogy megszokott tárgyilagosságáról személyes hangra váltva elmeséli, messziről fölismerte azoknak a gépkocsiknak és egyéb tragacsoknak a rendeltetését, amelyek megereszkedett farral nyelték a homokdűlők porát. Ezekkel szállították hektoliterszám a törvénytelenül eladott, később óriási feláron borként forgalmazott mustot, párlatot. A parasztembert akárhogy sanyargatják, van benne annyi lelemény, hogy sokáig büntetlenül folytatja ősi eredetű tevékenységét, amelyet Homérosz eposza, az Od üsszeia szerint már az egyszemű óriások, a küklopszok is űztek: a bortermelést. A parasztember az alkoholos italok hamisításához is értett , és jó, ha csak „erősítette”, azaz cukrozta a csekély maligámfokúra sikerült mustot, „nyújtotta”, vagyis vizezte bornak csúfolt portékáját, és nemcsak szőlőcefréből főzte a törkölypálinkát. Ezt elnézték a hatóságok, mert az állami és szövetkezeti nagyüzemek hasonlón csinálták a bort Budafokon és egyebütt ‒ „nagybani” kivitelezésben, hangzatos márkanévvel fölbélyegzett palackozással. Az ötvenes évek vinkóihoz, „zsupléihoz” nem kell visszatekinteni: előfordult ez jóval később is. Az italra mindig van kereslet, ezért még a fogyasztó is hallgat róla, tudván, hogy becsapják, és kétszeresen kockára veti egészségét, amikor bánatában,