Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Romsics Ignác: Kecskeméti emlékek
49 meg a levéltár kiadványaként. Tibor azt sem akadályozta, sőt kifejezetten pártolta, hogy a főiskola befejezése után elvégezzem a történelem kiegészítő szakot az ELTE-n. Ez egy csomó távolléttel és tanulmányi szabadsággal járt, amit én csak részben fordítottam a vizsgákhoz szükséges tananyag elsajátítására. Továbbra is intenzíven kutattam, és a hajnali órákban, majd később magántanárnál franciául tanultam. 1976 őszén így sikeres felsőfokú állami nyelvvizsgát tettem, és az 1973- as nyíregyházi, majd az 1976-os debreceni diákköri konferenciákon újabb munkáimmal egyaránt elismerést arattam, és különböző díjakat kaptam. Közben befejeztem az ELTE-t; ami „vörös diplomával” jutalmazta vizsgaeredményeimet és szakdolgozatomat. A diploma megszerzése előtti kötelező gyakorló tanítást a Katonában abszolváltam, ahol nagyon meg voltak velem elégedve, és ajánlották, hogy a levéltárosi állást cseréljem fel tanárira. Mivel a tanításban már akkor is sok örömömet leltem, és érdeklődő középiskolásoknak 1974 óta egy helytörténeti szakkört is vezettem, gondolkodtam az ajánlaton. Sok fiatal csillogó szempár a poros iratok helyett… Az ajánlatot igazgatómmal, Tiborral is megbeszéltem, aki természetesen rám bízta a döntést. Véleménye azonban kikövetkeztethető volt abból, hogy röviddel ezután felajánlotta: legyek a levéltár igazgatóhelyettese. A dilemmát végül nem én, hanem a sors döntötte el, éspedig már 1977-ben. Ennek azonban külön története van. Az 1976-os debreceni diákköri konferenciára két dolgozatot nyújtottam be. Az egyikkel, amelyben az 1919-es tanácsválasztások körülményeit és a megválasztott tanácsok és direktóriumok összetételét elemeztem, különdíjat kaptam. A másikat ( A Duna melléki ellenforradalom ) viszont, amelyben sokkal több munkám feküdt, formai okokra hivatkozva „diszkvalifikálták”, és nem engedték bemutatni. A formai ok abban állt, hogy öt-hat oldallal túlléptem az állítólag százoldalas terjedelmi korlátot, amelyről viszont én nem tudtam. Sem akkor nem hittem el, sem most nem hiszem, hogy ez volt a valódi ok. Sokkal inkább a munka témája: az 1919-es Kalocsa környéki parasztlázadás, és még inkább annak megértő interpretálása. Ezt azonban nyilván kínos lett velem, illetve témavezetőmmel, Nagy Istvánnal közölni. Sebaj, gondoltam magamban, felajánlom közlésre a Forrás nak, amelynek a szerkesztőivel ekkor már egészen bizalmas viszonyban voltam. Különösen a szociográfus Zám Tiborral, aki Buda Ferenccel együtt hivatalosan a levéltár munkatársának számított, és mindketten a Városházára jártak ebédelni, amelynek bal oldali traktusán helyezkedtünk el mi is, tényleges levéltárosok. A közös ebédek alatt és idővel a családi találkozások során is sokat beszélgettem Tiborral. Bár jóval idősebb volt nálam (1929-ben született), a közös paraszti gyökerek és a népi írók iránti vonzódásunk okán elég közel kerültünk egymáshoz. Ráadásul kritikus hangvételű szociográfiái miatt ő körülbelül olyan körülmények között került Debrecenből Kecskemétre, mint én Szegedről, úgyhogy politikai nézeteink is hasonlítottak. Volt egy megállapodásunk: ha én tanszékvezető egyetemi tanár leszek az ELTE-n, amit ő biztosra vett, akkor öregkorára kijárok ott neki egy könyvtárosi állást. (Vágya sajnos nem teljesülhetett; és nemcsak azért, mert belőlem nem lett tanszékvezető az ELTE-n, hanem azért sem, mert nagyon fiatalon, 54 éves korában, 1984-ben meghalt.) Mindezek miatt nagyon meglepett, amikor néhány hét elteltével Tibor közölte: a szerkesztőség meghányta-vetette a dolgot,
