Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Romsics Ignác: Kecskeméti emlékek
50 és úgy döntöttek, hogy nem közlik tanulmányomat. Nem azért, mert hosszú, és nem is azért, mert rossz, vagy ne értenének velem egyet, hanem azért, mert nem merik vállalni a közléssel járó kockázatot. Nem akarnak további parazsat gyűjte ni a fejükre, miután egy-két korábban közölt írásukért már úgyis figyelmeztetésben részesültek. Fentről. Az elutasítás mellé társult azonban egy jó tanács is. Tibor azt javasolta, hogy tegyem be egy borítékba az anyagot, és küldjem el a Valóság nak. A Valóság szerkesztői – Huszár Tibor, Lázár István, Vitányi Iván, Sükösd Mihály stb. – közelebb vannak a tűzhöz, lehet, hogy ők többet mernek. Nem sokat gondolkodtam, úgy tettem, ahogy Zám Tibor javasolta. Körülbelül két hét múlva csörög a levéltár egyetlen telefonja, amely az igazgatói asztalon helyezkedett el. Sükösd Mihály jelentkezett be, és engem kért a készülékhez. A rá jellemző kimért eleganciával néhány mondatban közölte, hogy írásom kitűnő, gyorsan közölni kívánják, ám egy-két formai kérdés megbeszélése céljából fáradjak fel Budapestre, és tegyem tiszteletemet a szerkesztőségben. Így tettem. A megadott napon és időben bekopogtam a New York palota melletti redakcióba, ahol a főszerkesztő – Kőrösi József – mellett Sükösd és Lázár fogadott. Ahogy kiderült, egyetlen kérésük volt: a terjedelmes jegyzetapparátus elhagyása. Mint mondták: a szöveg anélkül is áll a lábán. Az volt az érzésem, hogy valójában egyszerűen csak látni akartak, és a szemembe nézni. A tanulmány a Valóság 1977. januári és februári számaiban jelent meg – minden változtatás nélkül. Jóval később maguk a szerkesztők mondták el, hogy azért ők is óvatos duhajok voltak: mielőtt döntöttek volna, konzultáltak Aczél Györggyel, illetve munkatársaival, akik arra hivatkozva egyeztek bele a közlésbe, hogy megállapításaim nem országos, hanem lokális jelentőségűek. Vagyis: ha Kalocsa környékén nem is volt bázisa a Tanácsköztársaságnak, az ország más részein ettől még lehetett, és volt is. Tehát a kánon továbbra is érvényes. Tanulmányom ért 14 ezer forint honoráriumot kaptam, ami közel féléves levéltárosi fizetésemnek felelt meg. A Duna melléki ellenforradalom szakmai fogadtatása meglepetésemre rendkívül elismerő volt. Erre abból következtettem, hogy 1977 tavaszán három fővárosi állásajánlatot kaptam: először Huszár Tibortól, az ELTE Szociológiai Tanszékére, majd szinte egy időben Ránki Györgytől, az MTA Történettudományi Intézetébe és Magyar Györgytől, az ELTE Jogi Karának Politológia Tanszékére. A Valóság szerkesztőjeként Huszár Tibor tudta, hogy ki vagyok, de emellett 1977 tavaszán személyesen is találkoztunk. Valamiféle konferenciára vonult le néhány munkatársával Kecskemétre, amelyet vacsora követett, ahová engem is meghívott. Ekkor tette meg ajánlatát, amit később levélben is megismételt. Ránki Györgyöt régebbről ismertem. Mint zsűrielnök az 1973-as nyíregyházi konferencián hallotta előadásomat és hozzászólásaimat is egy-két másik bemutatóhoz. A szünetben odajött hozzám, és a terveimről érdeklődött. Néhány hét múlva Nagy Istvánon keresztül jelezte, hogy esetleg lenne állás számomra a Történettudományi Intézetben, a magyar történetírás akkor legrangosabb műhelyében. Lett is volna, ám csak az 1945 utáni magyar történelemmel foglalkozó osztályon, amihez, érthető okokból, nem fűlött a fogam. Most viszont azt jelezte, hogy a Lackó Miklós által vezetett Horthy-koros osztályon is tudna helyet csinálni számomra. Magyar
