Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
31 dicsőségem… A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igazi értel- mében m űvésznek tartsam. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi, halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét.” – Tegyük föl, hogy a szöveg valóban Picassóé (s ismerve fenegyerekeskedő hajlamait, nagyon is elképzelhető tőle az ilyen provokációszámba menő őszinteség!), akkor a vallomása sok pontján egybeesik Kunderának azzal az állításával, hogy „A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra?” (Idézi Vajda Mihály egy esszéjében.) Az „igazi” művészet tehát egykor valamiféle hitbéli, a vallással, Istennel, a transzcendenciával kapcsolatos dolog, „nélkülözhetetlen lelki szükséglet” volt az emberis ég számára, s mára ez az igény megszűnt. Ezúttal tehát nem az „írástudók” az „árulók”, hanem maguk a tömegek, a nép. Nem a művész fordított hátat a bendai „vezérlő csillagnak”, hanem a kor, s a művész csak annyiban bűnös, hogy „megérti korának szellemét” és „kiszolgálja minden szeszélyét”. – Mit lehet mindehhez hozzátenni? Csak annyit, hogy nem tudom, hiteles-e a Picasso-szöveg, de a megrajzolt kép és helyzet valahonnan Picassótól függetlenül is nagyon ismerős. Június 27. Van Erzsinek, a feleségemnek egy vénséges vén barátnéja, Olinka néni, minden istenáldotta napon felhívja E.-t kétszer-háromszor, tegnap én vettem föl a telefonját, most azt újságolta, hogy ő még ismerte Tomá š Baťát, a fivére (az Olinka nénié) afféle titkára volt a cseh cipőkirályna k. (Persze, inkább Baťa Tamás fiát ismerhette a fivér, mert az apa még 1932-ben meghalt, repülőbalesetben.) A múltkoriban meg Á. (a fiam) orvosáról derült ki, hogy az apja Morvából származott, az is 1919 után jött Pozsonyba (feltehetően Olinka néni szüleiv el egy időben). Ezek a betelepülő morvák és csehek voltak Pozsonyban a „foglalók”, a „kolonisták”, a „gyarmatosítók”. A csehek a történelem során többször is nekiindultak Felső-Magyarország elfoglalásának. Az első hadjáratuk a huszita időkben folyt le (vö. Jósika Miklós: A csehek Magyarországban !), a második a fehérhegyi csata után történt, mikor a protestánsoknak menekülniök kellett Csehországból, s Felső-Magyarországon találtak menedéket. Cseh papok és tanítók lepték el a Felvidéket (ebből a nemzedékből származnak például Jaroslav Vl čeknek, a neves cseh irodalomtörténésznek a felmenői, valamint a magyarfaló szlovák Vladimír Clementisnek az ősei, de mondjuk a jeles szlovák írónak, mellesleg egyetemi évfolyamtársamnak, jó barátomnak: Ján Johanidesnek is ún. morva exulánsok voltak az elődei), a harmadik gyarmatosító hullám aztán (1918 után) befejezte a művet: a Felvidék „cseh” lett. Csakhogy akkor a szlovákok már eléggé szlovákok voltak ahhoz, hogy ne hagyják magukat elcsehesíteni. Így végül az évezredes cseh „drang nach Osten” (ugyanis tulajdonképpen már az egykori Nagymorva Birodalom megszűntében is jócskán benne volt a csehek bomlasztó keze) csak annyit ért el, hogy megszületett az önálló Szlovákia. A morvákat sikerült a cseh szomszédainknak csehekké tenniük, a szlovákokat nem.
