Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Romsics Ignác: Kecskeméti emlékek
48 társunk ellen, sőt egyiküket kicsapták. Ez ellen – élünkön Sipos Józseffel – körömszakadtáig tiltakoztunk, de hiába. Ellenem nem indult fegyelmi, ám – mint a rendszerváltás után ez kiderült – 1971 tavaszától figyelt az államvédelem. Nem tudom, hogy Nagy István erről tudott-e, azt viszont ő maga mesélte el bizalmasan, hogy felkeresték a BM helyi emberei, és nyomatékosan figyelmeztették a tanszéke körül kialakult „ellenséges csoportosulás” veszélyeire. Nem könnyen hagytam ott Szegedet. Sipos Jóska barátom nagyon szerette volna, ha maradok, és a diplomám megszerzése után a főiskola KISZ-titkáraként folytatom azt, amit ő elkezdett. Én azonban, ha nem is tudtam, de valahogy éreztem, hogy ég a lábam alatt a talaj, és értelmetlen szélmalomharcnak tartottam volna az elmúlt két-három év közéleti küzdelmeinek folytatását. Ezért végül Nagy Istvánra hallgattam: beadtam a pályázatom a segédlevéltárosi állásra, s miután értesítettek, hogy elfogadták, ugyancsak magyar–történelem szakon végzett feleségemmel együtt leutaztunk albérletet választani, és már a nyáron leköltöztünk Kecskemétre. Szeptember 1-jén álltam munkába. A kecskeméti levéltár nem volt ismeretlen számomra. A diákköri dolgozataimhoz szükséges anyagok jelentős részét itt őrizték. 1971 és 1973 között ezért többször megfordultam az intézményben. Akkor azonban kutató voltam, akit a levéltár személyzete kiszolgált. Most viszont én lettem az, aki a kutatók számára előkészítette az anyagokat. Sőt, az első hetekben még ezt sem bízták rám. Egy ideig az volt a feladatom, hogy az egyes településekről beküldött születési, halálozási és házassági adatokat a megfelelő anyakönyvekbe bevezessem. A gondolataim közben Szeged felé szálltak, és előfordult, hogy kicsordultak a könnyeim… Ez az állapot azonban nem sokáig tartott. A megye és a város által kiírt helytörténeti pályázatra 1973 őszén benyújtott tanulmányommal ( Kalocsa társadalmi-politikai viszonyai 1918–1919-ben ), amit még Szegeden írtam, első díjat nyertem, ami a helyi humán értelmiség körében egy csapásra ismertté tette a nevem. A helyi napilap ( Petőfi Népe ) és az 1969-ben indult Forrás szerkesztői (Welther Dániel, Heltai Nándor , Hatvani Dániel, Szekér Endre, Zám Tibor stb.) egyaránt találkozni akartak velem, s miután megismerkedtünk, lapjaikban való publikálásra biztattak. A következő években ezzel a lehetőséggel éltem is. Első kis tanulmányaim és forrásközléseim, melyek zömmel Kecskemét 20. századi történetéhez kapcsolódtak, a Forrás 1974–75-ös számaiban jelentek meg, a Kalocsa 1918–19-ben pedig a megyei m úzeum Cumania címmel megjelent 1975-ös évkönyvében. Elsősorban azonban nem ők, hanem a levéltár igazgatója, Iványosi-Szabó Tibor karolt fel. Tibor nem sokkal előttem került az intézmény élére, korábban történelmet tanított a város elitgimnáziumában, a „Katonában”, s egyben a gimnáziumi történelemoktatás megyei szakfelügyelője volt. Talán ezért is kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett, és olyan lehetőségeket biztosított számomra, amelyek egy kezdő levéltáros esetében egyáltalán nem voltak szokványosak. Rám bízta a levéltár 1918–19-es dokumentumkötetének ( Dokumentumok az 1918– 19-es forradalmak Duna–Tisza közi történetéhez ) anyaggyűjtését és szerkesztését, amelynek során nemcsak a helyi, hanem a fővárosi közgyűjteményekben található releváns anyagokat is feltárhattam. A Hajdu Tibor által lektorált és szakmai körökben jó visszhangot kiváltott, közel 750 oldalas válogatás 1976-ban jelent
