Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Romsics Ignác: Kecskeméti emlékek
47 Romsics Ignác Kecskeméti emlékek Nem terveztem, hogy felnőtt, pontosabban kenyérkereső életemet Kecskemé- ten, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár segédlevéltárosaként kezdem meg. Arra számítottam, hogy magyar–történelem szakos tanulmányaim befejeztével a Szegedi Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékének gyakornoka vagy tanársegéde lehetek, és Szegeden maradhatok. A tanszék vezetője, Nagy István erre 1973-ig célozgatott is. Tanulmányi eredményeim kiválóak voltak , egyik tudományos diákköri dolgozatommal már elsősként országos első helyezést értem el, diákképviselőként tagja voltam a Főiskolai Tanácsnak, és a főiskolai KISZ VB-ben a tudományos diákköri munkát „felügyeltem”. Tanszékvezetőm, aki egyben első mentorom is volt, az 1972/73-as tanév végeztével mégis azt ajánlotta, hogy pályázzam meg a Kecskeméten megürült segédlevéltárosi állást, és a még hátralevő negyedik főiskolás évemet végezzem el egyéni levelezőként. Nagy István velem kapcsolatos terveinek megváltozása és ajánlata mögött azok a bonyodalmak állhattak, amelyekbe néhány társammal a korábbiakban keveredtünk. Az első bűnünk az lehetett, hogy olyan vitakört szerveztünk, amelynek keretében Che Guevaráról, az ún. új baloldal ideológusairól, 1968- ról és az 1970–71-es lengyelországi tüntetésekről beszélgettünk. A másik, hogy nyilvánosan konfrontálódtunk a Hámán Kató úti kollégium igazgatónőjével, akinek a vezetési elveit vaskalaposnak tartottuk. Elfogadhatatlannak tűnt például számunkra, hogy a földszinten lakó fiúk nem mehettek fel az emeleten lakó leányokhoz. Az igazgatónő, akinek a nevére már nem emlékszem, nemcsak a helyi pártszerveknél, hanem a Kádár Irodánál is feljelentett bennünket. Feljelentésében többünket pártellenes, lázító anarchistáknak jellemzett. Ennek nyomán vizsgálat indult ellenünk, amelynek fő célpontja az intézmény függetlenített KISZ-titkára, a mindenben velünk tartó Sipos József volt, de az ugyancsak magyar–történelem szakos Varga László és én is a vádlottak padjára kerültünk. Már zajlottak a meghallgatások, amikor tovább tetéztük bűneinket. 1972. március 15-én a hivatalos ünnepségek végeztével tovább folytattuk az éneklést és versmondást egyik belvárosi emlékhelytől a másikig vonulva, majd delegációt küldtünk az intézmény főigazgatójához, hogy a Hősök Kapuja melletti főépületre tű zzék ki a magyar zászlót. Merthogy erről valahogy elfeledkeztek. Miután követelésünk teljesült, dagadó kebellel hazamentünk. Ha nem is forradalmárnak, de rebellis magyarnak éreztük magunkat. 1973. március 15-én ugyanez ismétlődött azzal a különbséggel, hogy a belügyi szervek követelésére fegyelmit indítottak néhány
