Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fried István: Forrás-évfordulón – nem csak a Forrásról
26 Egy részlet: Ahogy a lepke változtatni tud a távoli világon, úgy nyitok távolról kaput, vagy módosítok elképzelt irányon. Az – ismétlem – találomra kiemelt lapszám azt a hűséget mutatja föl, mely a sokszínűségben fedezi fel (mint ahogy hajdanában is innen indították a felfedező-irodalmi utakat) az érdemeset, a különféle helyekről ide (és nem máshová) érkező szövegek párbeszéd-lehetőségeinek összecsengethetőségét, az egymásra vonatkoztatható zenei, keramikus, verses, prózai nyelvi műalkotásokat, ez az egymásra csendülés segít létrehozni azt a teret, amely eléggé behatárolt ahhoz, hogy szín, hang, szó egymásra ismerjen, ugyanakkor eléggé nyitott ahhoz, hogy kitessék, kihallatszódjék, kibukjék: ki-ki a maga szólamával járul hozzá – ismétlek – a művészetköziséghez mint létezési módhoz, mint „olvasásmódhoz”. Hogy az értelmezés is föllelje a maga helyét a szerkesztés szervezte kompozícióban. Mert minden folyóiratszám (ha „jól” szerkesztik): kompozíció. Ebben az értelemben az 1969. márciusi szám kezdemény, mely fokozatosan, de nem rejtett tudatossággal teljesedik ki. 2017 nem 1969, de aligha kételkedhetünk benne, hogy sok közük van egymáshoz. Még valamiről nem lehet nem szólanom. A Forrás (sok mindenki jelesség mellett) láthatóan, és nem kevés tudatossággal, írhatnám úgy is, mindent megfontolva és mindent meggondolva, három költőnek biztosított minden időben és minden „mennyiség”-ben szabad helyet: Faludy Györgynek, Kovács András Ferencnek és Tandori Dezsőnek. A sorrendet ezúttal az ábécé határozta meg, más megfontolás nem. Mindhárom szerzőről – megint így írom: teljes joggal – sokat, sokszor, sokfélét írtak (össze és vissza), a róluk szóló szakirodalom olyan terjedelmes (hozzájárultam), hogy végigolvasása szinte a lehetetlenséggel határos, noha filológus előtt nincsen lehetetlenség (igaz, tehetségtelenség olykor akad). Annyi bizonyosan – csak így odavetve – elfogadható, hogy három, teljesen különböző költőszemélyiségről van szó, Faludy és Tandori (önéletrajzi és más) prózája nem kevésbé jelentékeny. Hozzáteszem: az általam elolvasott anyagot tekintve sem leltem egymás irányába mutató utalásokat. Faludyról mostanában kevés szó esik, az egykor zajos ünneplést mintha a csönd váltotta volna föl: az 1930-as évekbeli pályakezdésétől fogva rajongókkal és szigorú, nemegyszer méltánytalan kritikusokkal találkozhatott. Az emigráció pedig a hazaitól eltérő kontextusba is elvitte anélkül, hogy a hazaitól költészetével elszakadt volna. Kovács András Ferenc pályáját igen sok, nagyon jól jegyzett kritikus méltatta, de az utóbbi időben egyesek részéről fölmerült az önismétlés vádja (én nem osztom ezt a nézetet), az erősebb kritikusi hang belevegyült a méltánylás szólamába. Tandori Dezső többszörös pályamódosításait több ízben kritikai értetlenség kísérte, miközben következetes és értő kritika mutatott rá a magyar líra lehetőségeit hihetetlen mértékben kitágító, újragondoló, saját hagyományértelmezést közvetítő jelentőségére, noha a már említett aforizmusait (mi tagadás) némi tanácstalanság fogadta. Ennyi „a közös”, amit hosszadalmas töprengés után kiizzadtam – annyit tennék még hozzá: benyomásaim alapján
