Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fried István: Forrás-évfordulón – nem csak a Forrásról
27 nincsenek túlságosan sokan, akik egyként szívesen olvasnák mindhárom költő műveit, akiknek költészetelképzelésébe/-értelmezésébe mindhárom költő majdnem egyforma megértéssel beleférne. Annál többről tudok, akik egyiket, másikat, legfeljebb kettőt közülük magasra tartanak, a harmadikat nem. Töredelmesen bevallom, mindhárom költőről több ízben írtam, mindhárom költő összehasonlító irodalomtudományi szemináriumain kutatási tárgyként funkcionált; a Forrás ban Faludyról, Tandoriról publikáltam, KAF-ról másutt. Mindhárom költészetet megkíséreltem értelmezni, keresni helyüket a kortársak között, illetőleg a leginkább a magyar líra történetében játszott, általam feltételezett szerepük érdekel(t). Faludyt aztán Brechttel szembesítettem (általában a német „használati lírá”-val), Tandori „világirodalmá”-ról is akadt néhány szavam. Aligha volna célszerű egy nehezen körülírható szerkesztői „liberalizmus” vagy „nagyvonalúság” számlájára írni a három költő jelenlétét a Forrás ban; nem csak azt érdemes rögzíteni, hogy a szerkesztő jó érzékkel kötötte a laphoz a sokat publikáló, divatosnak feltételezett lírikusokat. A három költő jelenléte a Forrás ban a szó jó értelmében feltűnő; van ennek visszajelzése is a költők részéről. Tandori Dezső többször is dokumentálta, milyen (szoros) szálak fűzik a Tiszatáj mellett a Forrás hoz, annak szerkesztőihez is (személy szerint). Mindezt azért gondoltam feltétlenül leírandónak, hogy a Forrás egyik megkülönböztető vonásáról elmondhassam: noha szerkesztőinek megvan a maguk irodalmi-művészeti „prioritása”, törekednek arra, hogy érzékeltessék: az irodalmi érték vezérli őket egy-egy költő megnyerésében, a magyar irodalom jelenkori-közeli múltbeli irányait, eseményt jelentő költői megnyilatkozásait, költészettani elgondolásait nem egy ki tudja, mennyire tárgyiasítható verseny, versengés keretében szemlélik, mint ahogy a különféle modernségek között sem kívánnak „választani”, hanem teret óhajtanak biztosítani az érvényes, hiteles költői (és persze nem csak költői) megszólalásoknak, elképzeléseknek, értelmezéseknek. A kizárólagosság, az egy irány képviselete a többivel szemben szintén indokolható (volna), de a Forrás az értékpluralizmus elkötelezettje, kissé ironizálva: a virágozzék minden szó(virág), a folyóirat nem szó lamszerű, de mélyen megélt, átélt irodalomélmények közvetítője. A leginkább olyan tényezők volnának egy (még ennél is) terjedelmesebb tárgyalás során kiemelhetők, mint amelyek demonstrálják, milyen távlatokat segíthet feltárulni a költészet/művészet évszázadaira reagáló, egy, csak a nyelvi műalkotás iránt elkötelezett poéta, aki természetesen benne él önnön korában, nemcsak szeizmográfként jelzi a rengéseket, időnként maga is „reng”, résztvevő és vesztes, ritkábban nyertes egy személyben. A költészet „sorsá”-ról hivatalosan is akarnak dönteni, igaz, a legtöbb esetben csupán külső feltételek szigorításáig, lazításáig juthatnak el kormányzati „tényezők”, a hatalmi kisajátítás mindenkor erkölcsi bukásra van ítélve, cenzorok szavát nem zengik vissza az időnek bércei, a századok. Ellenben ők joggal félhetnek attól, hogy a költők megróják az ellenük fenekedőket (nem csak Dante int erre). A költői szó szabadságáért szállt síkra Faludy György, mikor tabutémák nyílt megnevezésével, megverselésével, a brechti song ok és a franciás chanson ok honi földre telepítésével módosította a költőiség fogalmát. Tandori Dezső a szabadságot maga testesíti meg szuverén
