Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Lengyel András: A jubiláló Forrás (Fragmentumok a folyóirat szerepéről)
11 számukra, hogy jelen legyek a lapban. Voltak kimondottan megtisztelő fölkéréseim is. A rendszerváltás után például Sándor Ivánnal párhuzamosan magam is sorozatszerűen, egy évig minden számban elmondhattam volna tapasztalataimat a dolgok alakulásáról. E fölkérésnek sajnos nem tehettem eleget, körülményeim nem kedveztek az ilyen folyamatos közreműködésnek. De maga a fölkérés a megbecsülés jele volt, s a bizalomé, s a bizalomra a magamféle szerzőnek szüksége van. A bizalom ösztönöz, biztonságot ad, munkára késztet. Nemcsak a munkatárs alakítja a lapot, a lap is a munkatársat. A kultúra, itt is tetten érhetően, mindig kollektív teljesítmény: különböző szerepkörű és helyzetű szereplők finom összjátéka. A Forrás ban persze – s itt ezt is kimondhatom – nem minden az én ízlésem szerinti. A tipográfia két elemével például sohasem tudtam kibékülni. A szerzői név ilyen nagyméretű szedése engem zavar, a szövegben az idézetek kurziválása pedig kimondottan irritál. Az idézetre az idézőjel amúgy is felhívja a figyelmet, a kurziválás pedig, mint kiemelés e formájában a szerzői kiemeléseket kuszálja össze. A kiemelésnek, az igazi kiemelésnek funkciója van, meg kell adni a lehetőségét, rangját. Persze, értem én, hogy a lap egy idő után már ragaszkodik a saját, megkülönböztető hagyományaihoz külsőségekben is. De sajnálom, hogy így van. S vannak bizonyos „tartalmi” diszkrepanciák is. Bizonyos szerzőket én például mellőznék, bizonyos tematikának megpróbálnék nagyobb súlyt adni stb. S magam – ahogy öregszem, egyre inkább – ráadásul a világunkat uraló problémák élesebb, tehát pontosabb és finomabb szerkezetű tematizálását igénylem. Hosszú távon csak ez térül meg, még ha rövid távon ellenkezést vált is ki. Ezek azonban, függetlenül, hogy „kinek van igaza”, a szerkesztőknek-e avagy nekem, természetesek. S nem iminálhatók el. Minden más lapnál is átéli az ember ezt a „véleményeltérést”. Más ugyanis a magányos skibler és más a lapja létéért felelős, a mindenkori erőviszonyokat nem negligálható szerkesztő helyzete. És saját (hajdani) szerkesztői tapasztalatomból is tudom, maga a szerkesztő sem ért mindig mindenben egyet saját döntésével – hiszen nem csupán a személyes ízlés és értékválasztás dönt, hanem sokszor ezer egyéb megfontolás is belejátszik abba, mi kerül a lapba. Mindez azonban, ismétlem, természetes. (A Nyugat fénykorában, a Nyugat belső körében sem minden döntés váltott ki egyetértést. A teljes egyetértés csak a diktatúrák sajátja.) Ami igazán lényeges: hogy tartósan megmaradok-e egy lap kötelékében, hogy magaménak érzem-e, az más pontokon dől el. S tény: a Forrás már elég régóta hozzám tartozik, az „én lapom”, gyöngeségeivel együtt is. Olyannyira, hogy a lap – s a benne megjelent írásaim – révén már régóta afféle virtuális kecskemétinek érzem magam. * * * A jubileum alkalom arra, hogy a lapnak s működtetőinek minden jót kívánjunk, s megköszönjük a lehetőséget, amelyet ez az intézmény a magyar kultúra egészének s egyes szereplőinek, így e sorok írójának is biztosít. A magam részéről, íme, köszönöm is. Azt ugyan nem ígérhetem, hogy ötven év múlva, az újabb jubileumkor is a köszöntők között leszek, de – a nyitott történelem minden kockázata ellenére – egy jókívánságot akkorra is borítékolok. Remélve, hogy a Forrás a százat is épségben és jó erőben megéri.
