Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Lengyel András: A jubiláló Forrás (Fragmentumok a folyóirat szerepéről)
10 neti súlyához mérjük, természetesen egy másik színt, a nagyobb, összetettebben strukturált városok tartós helyzeti előnyét nem hozhatja be könnyen és gyorsan. De hogy meg tudta szülni, és, immár ötven éve, fönn tudja tartani saját lapját, az nem pusztán finanszírozási kérdés, nem egy tétel a költségvetésben. Sokkal inkább eleven bizonyítéka annak, hogy a város mára igen sokat ledolgozott történeti hátrányából, s a maga helyén részese a magyar kultúra pallérozásának. S ez nemcsak kecskeméti siker, ez a magyar kultúra egészének is nyeresége. Mert a kultúra léte nem puszta automatizmus, hanem mindig szándék és erőfeszítés eredménye. A kultúrát végső soron ez a szubjektív elem tartja fönn – az, hogy vannak, akik akarják, hogy létrejöjjön, fönnmaradjon s finomuljon. * * * A magyar szellemi élet ma nehéz periódusát éli. Sem a helyzetnek, amiben élünk, a pontos leírása, sem az innen kivezető perspektíva fölvázolása nem megy. Beleragadtunk régi sztereotípiáinkba, és sem a létező szellemi kapacitás, sem az erkölcsi eltökéltség nem elegendő a kitöréshez. E helyzet jelentős alkotók halálában vagy megöregedésében, elfáradásában fogható meg a legkönnyebben, de a baj mélyebben van: az új generációk szocializációja félresikerült, nem tudnak felnőni a szerephez, amely pedig – tetszik vagy sem – rájuk várna. S így az az átalakulás, amelyben élünk, öntudatlanul, a tudat érdemi reflexiója nélkül zajlik. A reflexió persze előbb-utóbb megszületik majd, de nem mindegy, mikor. Ez a helyzet felértékeli a Forrás szerkesztésének „szubjektív”, de nagyon fontos oldalát: tisztességét. A Forrás tisztességes folyóirat. Nagy veszteségeit, például Vekerdi László halálát, sajnos a Forrás sem tudja pótolni, pedig Vekerdire ma nagyobb szükség lenne, mint korábban bármikor, ám a tisztesség igénye töretlen. A lap mentes a tudatos, rosszhiszemű manipuláció minden változatától. Nem divatfüggő, nem téveszti meg sem önmagát, sem olvasóit a látványos, sokat ígérő, de többnyire üres divatokra való rákapcsolódástól, nem doktriner, nem a párhuzamos törekvések preferenciáiban látja minden baj okozóját. Igyekszik a teljes kulturális mezőre figyelni, annak produkciójából meríteni, s nem nyűgözik a hamis – elavult, vagy bár „új”, de éppen a megvezetést szolgáló álságos – kánonok. A kultúra önmegtévesztő mechanizmusai. Mint folyóirat, persze a Forrás is olyan ma, mint hajdan az úriszabó: „hozott anyagból dolgozik”. Csak azt tudja közölni, amit a (potenciális) szerzők megírnak. S ez a kitöréshez egyelőre nem elég. De a kitörés előkészítését szolgálja. Őrzi az elérhető színvonalat, s teret ad annak, ami a valós összefüggésekről próbál beszélni. S ez, higgyék el nekem, nagy szó. * * * Magam elég régóta vagyok a lap „szerzője”. Első írásom valamikor a nyolcvanas évek elején jelent meg itt, s bár egy ideig csak szórványosan jelentkeztem cikkeimmel, viszonylag hamar rendszeres szerző lettem. Ebben véletlenszerű dolgok is szerepet játszhattak, de túl az esetlegességeken, a laphoz való tartós kötődésemet az a magatartás alakította ki, amelyet itt tapasztaltam. A szerkesztőséget mindig érdekelte, min „dolgozom”, ha nem küldtem kéziratot, kértek, s ha írásom a konvenciókhoz mérten túl hosszú volt, vagy amit írtam, túl rázós, mindig éreztem a mondandóm iránti nyitottságot. Azt éreztem, nemcsak közölnek, de fontos is
