Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Lengyel András: A jubiláló Forrás (Fragmentumok a folyóirat szerepéről)
7 Egy intézmény folytonossága azonban mindent összevetve mégis érték, pillanatnyi válságok, megtorpanások miatt nem szabad föladni. Ha az intézmény él, munkája – egy-egy rossz, fáradt, vagy éppen üres periódus után is – megújulhat, magára találhat. S – hadd legyek szubjektív – ezért tölt el post festa elégedettséggel, hogy annak idején, egy kritikus történeti pillanatban azok között lehettem, akik a Tiszatáj at a klinikai halálból hozták vissza. Ha akkor, több hónapos betiltás után a lap végleg megszűnt volna, új néven új lap indulhatott volna persze, de nem valószínű, hogy lett volna elég akarat, erő és kitartás egy, még szükségképpen presztízs nélküli kísérlet szervezeti kereteinek újraépítésére, az érdemi szellemi munka föltételeinek megteremtésére. Így legalább a megtöltendő keretek megmaradtak, és a „név” – a sok nemzedék számára jelentéses név – újra betölthette integratív szerepét. S e ponton már, azt hiszem, kimondható: az, hogy a Forrás fél évszázadon át talpon tudott maradni, az önmagában is teljesítmény. E stabilitásával a Forrás Kecskemétnek (s egyben az egész magyar szellemi életnek) intézményi szerkezetében egy olyan kulturális konstanst, olyan pillért alkot, amely köré és mellé sok minden más is fölépíthető. A Forrás hónapról hónapra való megjelenése ugyanis vázát adja a kulturális lehetőségek egy meghatározott csoportjának. S éppen ezért most, jubileuma alkalmával, érdemes szembenézni e fél évszázados lét két fontos, egyesek szemében magát e létet megkérdőjelező dimenziójával: (1) az úgynevezett „vidékiség” problémájával, s (2) azzal az infokommunikáció- technológiai átalakulással, amely nagy várakozásokat szült mindenfelé, de éppen napjainkban kezdi megmutatni igazi valóját, történeti súlyát. (1) Tény, a Forrás a magyar közbeszédben úgynevezett „vidéki folyóirat”. Ez, ha jó a történeti csillagállás, persze nem jelent többet, minthogy olyan lap, amely nem a fővárosban, nem Budapesten jelenik meg. Azaz a szó: „vidéki”, csak földrajzilag, lokálisan identifikál. Ám ne áltassuk magunkat ez ünnepi pillanatban sem. A magyar városszerkezet olyan, hogy – tetszik vagy sem – a „vidékiség” számos vonatkozásban csakugyan hátrány. A magyar kultúra intézményrendszere nem olyan szerkezetű, mint mondjuk a németé, amelyben a főváros/vidék dichotómia helyett több, nagyjából azonos súlyú és lehetőségű kulturális centrum együtt alakítja a szellemi életet, s München vagy Frankfurt csak más „színű”, de nem alárendeltje valamely német közigazgatási centrumnak: maga is centrum. A magyar kultúrában, nem véletlenül, a „vidéki” szó szinte máig stigmának számít. A nem elég jó, a provinciális szinonimája. Ez a lebecsülő besorolás sajnos nagyon sokáig jogosult is volt, s bizonyos jelek arra utalnak, napjaink társadalomtörténete ismét megerősíti ezt a rossz tagolódást. A magyar városok kulturális intézményrendszere ugyanis hiányos vagy egyszólamú, a palettát színező és a kreativitást serkentő alternatív intézmények többnyire hiányoznak belőle. S ez hátrány: a belső kontroll, a verseny, a variációgazdagságban megmutatkozó lehetőségteremtés hiánya vagy szűkössége: keményen korlátozza a kultúra lehetőségeit. Kényszerkoalíciókat, rossz konszenzusokat teremt és tart fenn, a belső tisztulás ellen hat. Ám ma már azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar irodalmi/kulturális folyóiratpiac egyik meghatározó szegmense éppen a „vidéki”. A Jelenkor , a Tiszatáj vagy az Alföld (egyéni ízlésítéleteinktől függetle-
