Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Lengyel András: A jubiláló Forrás (Fragmentumok a folyóirat szerepéről)
6 Lengyel András A jubiláló Forrás Fragmentumok a folyóirat szerepéről A Forrás , a régi latinok (rómaiak) élettagoló elve szerint, túljutott fiatalsága korszakán: 50 esztendős. A magyar irodalom történetében nem sok folyóirat érte meg ezt az életkort. Még az olyan jelentős, sőt önmagánál többet jelentő, korszakos „kétheti szemle”, mint a Nyugat (1908–1941) sem jelenhetett meg ennyi ideig, s azok a lapok is, amelyek szerepét megbontani, átvenni vagy folytatni akarták, többnyire igen rövid életűek voltak. A József Attila fémjelezte Szép Szó (1936–1939) voltaképpen néhány rövid évet élt, az Illyés szerkesztette Magyar Csillag (1941–44) ugyancsak, s a Válasz is, két részletben, nem sokkal többet. Sőt tudható, a 20. század első fele tele van pár számot, olykor, nemritkán csak egyetlen számot megélt lapkísérletekkel. (Szimptomatikus, hogy épp a közelmúltban jelent meg egy bibliográfia, Lakatos Éva és Herendi László munkája, a tervezett, de végül megjelenni mégsem tudó lapokról.) Újabban, az ún. rendszerváltást követő lapgründolások idején, a virágozzék minden virág elv jegyében születtek érdekes, jó, sőt fontos új folyóiratok, de ezek java, például a Holmi vagy a Nappali Ház mára már el is tűnt. Az egyik tovább, a másik rövidebb ideig bírta, s kiderült: egy irodalmi intézményt fenn- és megtartani nem olyan könnyű, nagyon sok mindentől függ, sikerül-e. (Szimptomatikus, hogy Szegeden például a Tiszatáj alternatív lapja, a Pompeji néhány év után gyorsan föladta, az ambíció elolvadt.) Van persze néhány hosszabb kifutással bíró folyóiratunk (a legidősebb éppen az előbb említett Tiszatáj , amely 1947-től jelenik meg, s hasonlóképpen jól tartja magát a pécsi Jelenkor és a debreceni Alföld is), de a tartós talpon maradás ezekkel együtt is ritka. Ez érthető is. A folyóiratcsinálás olyan, mint a gátfutás: alighogy túljutunk, sikeresen, az egyik akadályon, újra emelkedni kell, mert ott van az újabb megugrandó akadály. A csak „futni tudás” önmagában nem elegendő. S ezt nem könnyű teljesíteni. A fenntartó pénze és/vagy ambíciója elfogyhat, a munkát irányító szerkesztő elfáradhat, a szerzőgárda széthullhat stb. Sok mindennek kell egyszerre teljesülnie, hogy egy folyóirat sok-sok évtizeden (s minden szükségképpeni változáson) át megmaradhasson. A puszta megjelenés természetesen önmagában nem lehet cél. Van rá példa, hogy egy folyóiratot a hatalom pénze és szándéka lélegeztető készüléken tart, de a lapcsináló gárda invenciója elfogyott. A folyóirat ilyenkor üres váz, fönntartásának nem sok értelme van. Az egész nem több, mint a szellemi élet „közmunkaprogramja”. Az intézmény, amelynek irodalmat, kultúrát kéllene teremtenie, legjobb esetben „értelmiségi” egzisztenciákat fenntartó kifizetőhely. Az ilyesmi pedig szomorú, fájdalmasabb a lap-megszűnésnél is, mert az irodalom, a szellem ilyenkor saját arcát rongálja. Saját magát hitelteleníti.
