Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
26 egyenesen egy szemináriumról, a titkosrendőrök. Úgy látszik, 22 éves korában mindenki lázad. S ha jól megfontolom, a mi lázadásunk sokkal komolyabb dolog volt, mint egy zászlótépés. 1957. március 15-én több száz (ha nem több ezer!) pozsonyi egyetemista (és civil lakos) ünnepelte az akkor még Ligetfaluban álló Petőfi-szobornál az 1848-as magyar forradalom 109. évfordulóját. A csehszlovák államvédelmisek többek között engem is megvádoltak az ünnepség megszervezésével, de a vád nem úgy hangzott, hogy 48-as emlékünnepséget szerveztünk, hanem úgy, hogy az 1956-os magyar „ellenforradalomra” emlékeztünk a budapesti fiatalok MUK (Márciusban Újra Kezdjük) jelszavának a jegyében, s én ott nevezetesen B. L.-nek a Magyar zsoltár című 56-os („ellenforradalmi”) versét terjesztettem. Minket azonban, hála istennek, nem csuktak le még fél évre sem, ami az akkori magyar és csehszlovák rendszer közti különbséget jelzi. Apropó: Hajnóczy! Nemrégen még a magyar prózát megújító „Péterek” közé számították, mára mintha már csak a „lázadásait”, a zászlótépését emlegetnék. Ebből az alkalomból újraolvastam az író Hány óra c. elbeszélését, amelynek ki nem mondva, szintén az a bizonyos május 1-i zászlókaland a témája, amelyről Markovits A zászló ja is szól. Csak a zászlóról tulajdonképpen szó sem esik benne. Per per- tárgy nélkül, à la Kafka – nem tehetek róla, de most unalmasnak találtam. Május 5. Egész nap Márai Sándor Föld, föld jét olvasom. Egy könyv azok közül a kevesek közül, amelyek az ún. felszabadulásról igazat mondanak, bár Márai is sokszor ideologizál: jobbról és naivan. Például az oroszok óragyűjtő „szenvedélyéről” feltételezi, hogy az a keleti népek másfajta időérzékével kapcsolatos, s ilyen alapon a régi kínaiakra és görögökre (a kronosz ra és a kairosz ra) asszociál. (A furcsa „szenvedély” magyarázata természetesen sokkal egyszerűbb: a kommunizmus harmincéves nyomora után az oroszok és egyéb oroszoknak tartott ázsiai nációk számára a karóra a polgári, a „burzsuj” lét szimbóluma volt.) De egyébként is: Márai naplói alapján Leányfalut (a német bevonulás után Máraiék Budapestről Leányfalura költöztek) valamiféle szigetként kell elképzelnünk a szovjet kegyetlenség-tengerben: „Ebben az időben és ebben a faluban két merényletet követtek el a nők ellen.” Csak kettőt? Hihetetlen! De ha valóban „csak” kettőt, akkor azt egy legyintéssel el lehet intézni? S azt sem értem, hogyan történhetett meg: Márai két évvel fiatalabb volt, mint apám, s ő (Márai) otthon (Leányfaluban) vitatkozgatta- sakkozta át a háborút, nem vitték el katonának. Apámat meg elvitték. Május 18. Az előbb felhívtam Kovács Magdát (a Tornalján élő prózaírót), hogy részvétet nyilvánítsak neki: meghalt a férje, a hatvanas évek végén kitűnő költőnek induló Bárczi István. Tipikus kisebbségi költősors volt az övé: az indulásra még futotta nem is akármilyen tehetségéből, de a talpon maradásra már nem. Mert ehhez a tehetségen kívül a környezet bátorítására, visszaigazolására is szükség van, s ha ez nincs (s ez a kisebbségi létben általában hiányzik), akkor azt csak bizonyos megszállottság, abnormis önbizalom pótolhatja. A környezet érdeklődése és önbizalom híján B. I. költőként fokozatosan elnémult, s most egzisztenciaként is örökre elhallgatott. Nagy kár érte. – A beszélgetésünk végén nem tudtam elköszönni Magdától: elérzékenyültem, elcsuklott a hangom. Öregszem. – Alig
