Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
25 emlékszem, a „Berlin” kifejezés szláv eredetű, s az ószláv „sár, mocsár, barla ng” jelentésű „b ä rl” szó -in képzős származéka. Igen, én is olvastam annak idején a Slávy dcérá-t ( A dicsőség leánya , Ján Kollár, a múlt században élt cseh-szlovák költő romantikus epikus-lírai alkotása), replikázik Iván barátom, Kollár az egész Németországot szláv temetőként írja le, mondván, hogy egykor az szlávok által lakott terület volt. Nem az egész Németországról állítja ezt, csak bizonyos részeiről, magyarázom én türelmesen, az viszont igaz, hogy a Rajnát (Rén) az egyik legszlávabb folyónak tartja. – Így vitatkozgatunk hát a szlovák szomszéddal, aki nem szereti a nacionalistákat, s így nem szereti Kollárt sem. A Kalligram Kiadó szlovák nyelvű, nemrég megszűnt, erősen liber á lis OS című folyóiratának rendszeres olvasója volt, míg volt OS . S most az a paradox helyzet áll elő, hogy a szlovák barátommal szemben nekem, a magyar szakos filosznak kell a „Berlin” kifejezés szláv eredetét és a pánszláv eszméit tekintve valóban elég ellenszenves, de lényegében mégiscsak nagy formátumú költőt, Ján Kollárt v édelmeznem. Zólyom (vasútállomás, vonatban), április 26. Útban Rimaszombat felé, az idei Tompa Mihály versmondó napokon én fogom a megnyitót mondani. Már a mondandómat is átgondoltam, le is írnám, de annyira dobál a vonat, hogy lehetetlen az írás. Innen, Zólyomtól „személyként” folytatjuk az utat, a mi utolsó négy vagonunkat lekapcsolták, motoros „mozdonyt” fogtak elénk, s most ezzel zötyögünk tovább. A kocsi elejében egy roma család hangoskodik (Zólyomban szálltak föl), közeledik Gömörország. Itthon vagyok. – Rimaszombat, esti fogadás a gála után. Állunk Erdélyi Gézával, a szombati református püspökkel, egy svédasztalnál (Erdélyi egyébként fél évszázaddal ezelőtt, a komáromi gimnáziumban három évig hol előttem, hol mögöttem ült, azaz félig-meddig padtársam volt), kitűnő sertéspörköltet falatozunk, s közben Géza Mag Ottóról kezd beszélni. (Ottó is osztálytársunk volt Komáromban, bivalyerős medvesalji gyerek, nekem földim, testi-lelki jó barátom, s egyben „testőröm”: engem, miatta, ujjal sem mert érinteni senki, megérdemli, hogy itt is szó essen róla.) Géza elmondja, hogy egyszer vonaton utazott valahová az osztály (én nem voltam ott), egy szlovák „tag”, mikor meghallotta, hogy a diákok magyarul beszélnek, megjegyzést tett a magyarokra, Ottó meg egyszerűen felnyalábolta az idegent, s a robogó vonat lehúzott ablakán át már éppen tuszkolta kifelé, mikor Turczel Lajos, magyarirodalom-tanárunk (irodalomtörténész, a szlovákiai magyar irodalom jeles kutatója) berohant a fülkébe, s megakadályozta a tragédiát. S nekem meg Géza mesélése közben az járt a fejemben, hogy Ottónak a bal kezén csúnya forradások voltak, és soha meg nem kérdeztem, milyen verekedésben szerezte őket. S most már nem is kérdezhetem meg: harminc éve halott, fiatalon elvitte a szívinfarktus. S halott Turczel tanár úr is, ő viszont irodalmunk matuzsálemeként halt meg, 2007-ben: pontosan 90 évet élt. Május 1. A rádióban Markovits Ferenc rádiójátéka megy, A zászló. A mű Hajnóczy Péterről szól. Annak a bizonyos vörös zászlónak a letépése (a darabnak ez a témája) 1964-ben történt. A zászlótépő Hajnóczy 22 éves volt és részeg. Fél évet kapott. Én 1957-ben voltam 22 éves, akkor írtam a Férfikor t, életem talán leglázadóbb és leglázítóbb versét, s akkor hurcoltak el néhányunkat a főiskoláról,
