Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Füzi László: „Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem hogy ki van valahol” (Dr. Szurkos István Amit nehéz kimondani című könyvéről)
115 raiban lévő magyar nyelvű könyvekről, s azokat a „megrendelés” után kölcsönözni lehetett. Szólni lehetne arról is, hogy a megfigyelők számos verset rögzítettek, merthogy Szurkos doktor a beszélgetések során sokszor idézett verseket, s hogy ezeknek a leírása valami egészen rettenetes módon történt. A szövegek közreadói párat hasonmásban is bemutatnak, ezek idézésétől eltekintek, helyette inkább idézem azt, amit a közreadók ennek kapcsán írtak: „A dosszié anyagának tanulmányozása során felfigyeltünk az iratokban előforduló számos tévedésre. Ez különösen szembetűnő a lehallgatási iratokban szereplő, magyarul meghagyott irodalmi szemelvények esetében. Nem ritka a fonetikus átírásból származó átköltés, de esetenként még értelmezhetetlen halandzsa is előfordul. (…) A románul írt szöveg alapján az is nyilvánvaló, hogy a rendkívül hibás átiratok szerzője nem mestere a román nyelvnek sem, még az általános iskolai szintet sem üti meg. Ezek után felmerül a kérdés, hogy vajon kik lehettek azok, akik a magnószalagon rögzített beszélgetéseket a hallottak alapján papírra vetették? (…) Helyenként a minőség érezhetően megjavul, amire, mint azt később megtudtuk, az a magyarázat, hogy ilyenkor megfélemlített magyar irodalom szakos tanárokat kényszerítettek az átiratok megszerkesztésére.” Ennek kapcsán óhatatlanul eszembe jut az a beszélgetés, amelyet egyszer, teljesen véletlenül, s természetesen jóval 1989 után egy volt titkosszolgálati tiszttel folytattam, aki, miután a munkahelyem iránt érdeklődött, csak ennyit mondott: Délelőttönként rendszeresen jártunk a könyvtárba, hogy megtudjuk, miről beszélgettek és leveleztek. Azt, hogy Szurkos István szoros kapcsolatban állt az irodalommal, az jelzi a legjobban, hogy élete sorsfordító pillanatait versekkel, versrészletekkel kapcsolta össze. Ahogy mondta: versekben éltünk, ez nem vitás . A szó szoros értelmében élte és éli az irodalmat, még ma is jelzi, ha a Forrás ban jó, fontos versre talált rá. A számos figyelemre érdemes idézet közül párra felhívom a figyelmet. Amikor arról beszélt, hogy életüket a pengeélen való egyensúlyozás határozta meg, akkor Reményik Sándort idézte: „Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, / Nem atyáinknak tetsző életet. / De aki másképp tehetne helyünkben, / Az vesse reánk az első követ! / Minden percünk kínzó kiegyezés: / Ahogy lehet…” 1976-os külföldi útjáról, akkor, amikor először találkoztunk, Latinovits Zoltán Ady-lemezével tért haza. Erről a következő kivonatot találjuk a könyvben: „Ezt a felvételt előszeretettel hallgattatja végig látogatóival, és menet közben bőségesen kommentálja az elhangzottakat. (…) Az Ady-versek aktuálpolitikai értelmezést kapva felkerülnek dr. Szurkos István bűnlajstromára.” Ha Segesvárnál jártak, Farkas Árpád versét szavalták a gyerekekkel: „Látod Sándor: úgy szopja koponyádat / e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek. / Mélyében forradalmak hálnak, / s gondolja, addig is még / eljátszik Veled.” Fia haláláról ebben a kötetben Kányádi Sándort idézve beszélt: „örök-hiánynak / maradni örök- / jelenvalónak /…/ mivel érdemeltük / mivel” . ( In memoriam Szilágyi Domokos ) T ávozásukról beszélve újra Farkas Árpád sorai kerülnek elő: „… kétmillió arcnak ránca / sorsnak konca – és kölönce / jő velem a bal zsebemben / dohányporral elkeverten / anyaföldem – minden kincsem / és koloncom – menekítem: nosza rajta, ha tudjátok, / vámoljatok vámosok” ( Határátkelés ). Hazatérésekor ismét Farkas Árpád sorait idézi: „A szülőföld ölébe felkap. / Csucsujgat: megjöttél szentem, / Zavartan kabátgombommal / babrál, s kicsit meglepetten / tapogatja ki azt az egykori / gyermeket bennem…” ( Hazatérés ). Nyugdíjba
