Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Füzi László: „Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem hogy ki van valahol” (Dr. Szurkos István Amit nehéz kimondani című könyvéről)
112 A Securitate Szurkos István „célszemélynek” a nyomozás során a COPILUL, magyarul A GYERMEK fedőnevet adta, nyilvánvaló utalással Szurkos István foglalkozására, merthogy nőgyógyász volt. Miután a hazai titkosszolgálatok is vagy a megfigyelt nevével, vagy pedig a foglalkozásával kapcsolatba hozható nevet adtak a célszemélynek, feltehető, hogy a névadásnak ez a gyakorlata „körön belül” általános volt. Megjegyzendő az is, és egyben pedig felháborító, s ezt nem csak azoknak mondom, akik ilyen jellegű anyagokkal nem találkoztak, hogy a megfigyelés mindenre kiterjedt, arra, hogy ki járt náluk, kivel beszélgettek, kit hívtak telefonon és kitől kaptak levelet. A beszélgetések, levelek tartalmát is rögzítették, így a család élete utólag is szinte óráról órára rekonstruálható. Az ilyen méretű, a magánéletbe és a gondolkodásba is betekintést adó ellenőrzöttség dokumentumai szinte agyonnyomják az embert. Az előbb említett „kétszintű” anyag a kötetben összekapcsolódik egymással, a megfigyelések nem csupán a Szeku működésével kapcsolatban jelentenek forrásanyagot, hanem a megfigyelt élettörténetével kapcsolatban is. Személyes és történeti vonatkozásokban gazdag szövegegyüttes teremtődött így, magam, ezernyi lehetséges utalás mellett elmenve, merthogy ennek az írásnak is megvannak a keretei, a személyes vonatkozások közül emelek ki néhányat. Kiemeléseimet azzal kezdem, hogy valójában ebből a könyvből ismertem meg Szurkos István életének az 1976-ban történt találkozásunkat megelőző szakaszát. Beszélgetéseink során természetszerűen előkerültek a korábbi időszakokra való utalások, így szülőfalujára, a háromszéki Haralyra, arra, hogy Marosvásárhelyen végezte el az egyetemet, de arról, hogy hogyan is zajlott a magyar fiatalok tanulása az ötvenes évek Romániájában, akár a középiskolában, akár mondjuk az orvosi egyetemen, nem beszélt, s más sem nagyon írt erről. Most a következőket olvasom: „Mi akkor még nem tudtunk románul. A Székelyföldön nem hallottunk román szót, se Sepsiszentgyörgyön, se Marosvásárhelyen. A nyelvtanítás egyébként sem volt színvonalas. Valamennyi oroszt is tanultunk, de nem sokat. Annyit mindenesetre mégis ért, hogy be lehetett magolni hosszú szövegeket, majd elmondani és jeles osztályzatot kapni rá.” Arról sem tudtam, hogy az egyetem elvégzése után bent maradt az egyetemen, arról pedig végképpen nem, hogy onnét a Magyar Autonóm Tartomány 1960-ban történt megszüntetése miatt kellett eljönnie. Az akkor létrehozott Maros-Magyar Autonóm Tartományban Háromszék már nem volt benne, s az elrománosítás is felgyorsult. A marosvásárhelyi egyetem is kétnyelvűvé vált, a gyakorlati órákat csak románul tartották, ahogy a kórlapírás is románul történt, ezzel az olyan magyar gyakornokok számára, mint amilyen Szurkos István is volt, megszűnt az egyetemi karrier lehetősége. „A rendszer olyan helyzetbe kényszerített, ami ellen semmit sem tehettem, ezért kihívásként fogadtam a maroshévízi kinevezésemet” – mondja. Ezzel a változással valójában élete alapszituációja teremtődik meg, az adott tér által megteremtett lehetőségek kihasználása miatt, vagy más kényszerítő körülmények miatt többször kell majd váltania, s mindig újra kell megteremtenie maga körül azt a világot, amelyikben dolgozni, létezni tudott. Marosvásárhelyen ismerte meg feleségét, Nagy Ildikót, ott született meg a fiuk, Pistu is. A maroshévízi kinevezés után felesége két évig Vásárhelyen
