Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Füzi László: „Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem hogy ki van valahol” (Dr. Szurkos István Amit nehéz kimondani című könyvéről)
111 útlevélért, látjuk majd, Szurkos István ottani utolsó nagy küzdelme arra irányul majd, hogy az egész család számára egyszerre szerezze meg az útlevelet, s így együtt hagyhassák el Romániát. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy azoknak a céloknak a megvalósításához kereste a teret és a lehetőségeket, amelyek benne a család, a szakmai munka és a közösségi élet kapcsán kialakultak. Azt, amiért ott és akkor Szurkos Istvánnak, és természetesen a többi kisebbségi, s nem csak kisebbségi állampolgárnak a maga tétre menő küzdelmét meg kellett vívnia, valójában az egyéni és közösségi jogok voltak, s másutt, normális államokban ezeket biztosították az állam polgárai számára, de az a Románia, amelyikben Szurkos István is élte az életét, nem felelt meg a normalitás feltételeinek. Szurkos István azok közé tartozott, akik nem rendelték magukat alá a hatalomnak, s a maguk céljait a hatalom lehetséges, bár szűk körű, s roppant veszélyeket magában rejtő felhasználásával, manipulálásával próbálták megvalósítani. A hetvenes években Magyarországon is megfigyelhető volt ez a jelenség, egy nemzedék számos nagyra hivatott, kiváló képességekkel megáldott tagja gondolta úgy, hogy végső soron ezen a módon győzheti le azokat, akik megakadályozták a törekvéseik természetes módon való érvényesítését. 1976 után 1978-ban jártam Kovásznán, akkor már, ahogy írtam, a feleségemmel. Örömünkre, jöttek ők is, Pécsett, a feleségem szüleinél látogattak meg bennünket, ez már az egyetemi tanulmányaink befejezése után volt. Az 1981. augusztus hetedikére virradó éjszaka tragédia érte a családjukat, meghalt a fiuk, ifjú Szurkos István. Az aorta-rendellenesség beteljesítette azt, amitől a szülei és a barátai féltek. A család gondolkodásában ezt követően kerülhetett előtérbe a szülőföldjük elhagyása, erre 1984. július 1-jén került sor. Svédországban, Jönköpingben telepedtek le, kapcsolatunkat rövidebb személyes találkozások és a levelezés révén máig fenntartottuk. Szurkos István Amit nehéz kimondani című könyve két részr e tagolódik. Az első rész a szerző naplójában rögzített visszaemlékezésekre, valamint az ezeket kiegészítő szóbeli közléseire épül, felhasználva a megfigyelésére nyitott Securitate- dosszié négykötetes anyagát is. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az írásbeli és szóbeli hosszabb-rövidebb részekből, töredékekből összeálló szerzői monológot a szerkesztő Veress Mária által írott összekötő szövegek kapcsolják egybe, ezeknek különböző, a dolog természetéből fakadóan magyar, román és svéd nyelvű források adják az alapját, többek között a Securitate által rögzített anyagok is. Szurkos István önvallomása így válik teljessé, mondhatjuk, egységes szövegfolyammá. A könyv második részében a Securitate-dossziék anyagába nyerünk betekintést, ahogy a könyv anyagának szerkesztői, a már eml ített Veress Mária és a jegyzeteket, interjúkat készítő s a szöveget gondozó Bálint István János jelzik, ennek a könyvnek a kereteit jócskán meghaladta volna a megfigyelési anyag teljes feldolgozása, ők maguk az iratok kivonatos és némileg értelmezett bemutatására törekedtek, ez a kivonatolt anyag az előző majdnem háromszáz után önmagában háromszáz nagyalakú oldalt tesz ki. Veress Mária és Bálint István János munkáját Molnár István egyháztörténész, Securitate-kutató segítette.
