Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Tóth László: Az idők változása (Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez)
100 már vészesen csökkenni kezdett, s e pályázatok statisztikája innen kezdve így alakult: 2008: 24 pályázó 99 pályamunkával, ebből 15-en jelentkeztek verssel (összesen 89 opusszal), és 9-en küldtek prózát (összesen 10-et); (csupán a próza- kategóriában pályáznak évről évre ugyanannyian: 9-en); 2009: 15 pályázó (9 verssel, 6 szépprózával), összesen 56 (!) írással; 2010: 17 pályázó (7 verssel, 10 prózával). A további évfolyamok számadatait már nem ismerem, visszavonultam, túlságosan fásult lettem ahhoz, hogy továbbra is ugyanazokat ismételgessem évről évre, amiket öt éven át elégszer felemlegettem. Ma azonban, régi újságkivágásaim rendezgetése közben kezembe akadt a Nő egy szerkesztőségi közleménye 1983. május 17-ről ( Irodalmi pályázat , 15. p.), mely arról tájékoztatja a lap olvasóit és a március 30-án zárult ifjúsági irodalmi és képzőművészeti pályázatának részvevőit, hogy annak értékelését – tekintettel a jelentkezők és a beérkezett pályamunkák magas számára – meg kellett hosszabbítani: a pályázatra több mint százan (!) neveztek be, egyenként több pályamunkával, s ennek a jelentős mennyiségnek az értékelése az előre tervezettnél bizony jóval több időt igényelt a zsűritől (melynek munkájában Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond és Kopócs Tibor vett még részt rajtam kívül, aki – lévén akkoriban a lap irodalmi rovatának szerkesztője – egyúttal a szerkesztőséget is képviseltem a bírálóbizottságban). (Ma már látható, hogy a szóban forgó hetilap ekkori, illetve előző évi pályázatára jelentkezettek adták azután a nem sokkal később megszerveződött, csehszlovákiai magyar viszonylatban irodalomtörténeti jelentőségű Iródia-mozgalom törzsgárdáját, s győztesei, jutalmazottjai egyben nemzedékük vezető személyiségeivé, többen közülük pedig Magyarországon is elismert alkotókká váltak.) Nos, azóta harminc év telt el, az előző rendszer is összedőlt, az ország is kettévált, és a szlovákiai magyar irodalom is mély identitásválságba került. És meggyőződésem, hogy – természetesen egyéb, korfüggő tényezők mellett – az idei Pegazus-évfolyam négy verses pályázata (24 verse), minden eddiginél figyelmeztetőbben tükrözi ezt az identitásválságot is. Tőzsér Árpád ez évi pályázatértékelő szavait azzal zárta, hogy „úgy látszik, a vers mint műnem történetében megkezdődött a visszaszámlálás”. Amit én nem hiszek, sőt nagyon sok jel mutat arra szélesebb környezetünkben s a világon is, hogy a „vers mint műnem” – egyelőre? – a legkevésbé sincs végveszélyben. Az viszont igaz, hogy a szlovákiai magyar irodalom mint olyan történetében valóban elkezdődött a visszaszámlálás. Talán nem is mostanában, hanem valamikor a kilencvenes években, s mára már vészesen közeledik a zéróhoz. S ez valóban okot adhat a nyugtalanságra, mert összefügg(het) azokkal a kön ynyen végzetessé válható identitászavarokkal is, melyet az utóbbi két évtized népszámlálási statisztikáinak a szlovákiai magyar népesség csökkenésére vonatkozó adatsorai bizonyítanak a legfényesebben (legsötétebben?). (2014. november 6.) Pálya A minap megvettem valakinek az új könyvét; íróját évtizedek óta, pályája elejétől ismerem, már az első verseskötetével felkeltette annak idején a figyelmem. A későbbi verseskönyvei azonban valahogyan lemaradtak a könyvespolcaimról, mégis, első kötete alapján egész idő alatt kiváló költőnek tartottam, és nem értet-
