Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Tóth Krisztina: Bolyongás és megérkezés
79 Tóth Krisztina Bolyongás és megérkezés Ráthonyi Kinga kiállítása elé A világ tele van jelekkel. A képzőművészek elsősorban a vizuális üzenetekre fogékonyak: ezeket a rejtett, vagy éppen világlóan nyílt üzeneteket rögzítik. Azokat, amelyek eltérítenek bennünket bolyongásunk közben, vagy éppen vissza fordítanak az úton, hogy új irányba induljunk, tévedjünk el ismét. A múlt emlékeiből fal épül, a falból labirintus, ahonnan, ha kitalálsz is, nem a jövőbe érkezel, hanem megint régi idődbe, saját magadba. Addig és azért tévelygünk, hogy vis zszajuthassunk oda, ahol már jártunk. Emlékeink megsokszorozódva üzennek. Egyszer egy fényes, hűvös hargitai reggelen például valaki arra ébred, hogy a fenyőillatú levegő ég köteleit valaki teleaggatta leped őkkel és ágyneműkkel. A vásznak ra pedig a Jóisten napja, ez az izzó, fáradhatatlan diavetítő, rózsás és nefelejcse s mintákat vetített. Szép álmokat, rózsás csókokat, írta még oda kacskaringós betűkkel, hogyha valaki nem emlékezne, annak rögtön a lelkébe villanjon a régi bugyuta, gyerekkori versike. És eszébe jusson sok-sok egyéb lepedő és párna is, hiszen az ember negyvenkilenc éves koráig – csak hogy mondjak találomra egy számot –, tizenhétezer-hatszáznegyven napot lepedőn fekve, párnával a feje alatt tölt. Na jó, vonjuk le ebből a számból, mondjuk, az első harminc napot: azt ki inkubátorban, ki pólyában tölti, és gondoljuk hozzá azt, hogy ők a szerencsések közül valók. Több napot nem vonok le, bár nem tudhatom, hogy bolyongása közepette hányszor érte például az alkotót odakint az éjszaka, hány nappal virradt úgy rá, hogy se párna, se lepedő nem volt alatta. Vannak olyan embertársaink is, akiknél e lepedős-párnás éjszakák száma sokkal, de sokkal kevesebb, mert mondjuk, se ágyuk, se derékaljuk, másoknál meg sokkal több, mert például hosszú éveket ágyhoz kötve élnek le. L ehetne mindnyájukról történeteket mesélni, ezeregy éjszaká nyi sztorit. A telesírt, a kínban összegyűrt, a szerelemben kihímzett, az összevérzett, a konvektornak támasztott és megpörkölődött, a megdohosodott, a mosásban megfakult párnákról, a váláskor testvériesen elfelezett dupla ágyneműkről, a lepedőkről, amelyeket tépésnek aprítottak fel, amelyekből kötél készült, hogy a sorslabirintus adott pontján valaki átmászhasson egy magas fal túloldalára, a lepedőkről, amelyekbe halottakat csavartak, a lepedőkről, amelyeket addig mostak, míg középütt el nem vástak, a lepedőkről, amelyeket lázas gyerekekre terítettek virrasztó szülők, a lepedőkről, amelyeket megszámoltak, megörököltek, megirigyeltek a rokonok, a lepedőkről, amelyek vizesen kiterítve szintén labirintust képesek alkotni, és amelyeken át csak árnyékunk tűnik át, figyelmeztetve minket pillanatnyi ittlétünk lebegő átmenetiségére. A lepedőt sok nyelvben ugyanaz a szó jelöli, mint a fehér lapot. A lepedőre mi magunk írunk ráncokat, testünk nyoma a jel, az írás. A fehér lapból kishajó lesz, a kishajó üzenetet visz, ide-oda jár a gyerekkor és a jelen között, míg el nem süllyed persze, mert elsüllyednek mind, ha látótávolságon kívül érnek, csak az őrültek és a művészek képzelik
