Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István „apokrif” költészete
78 irodalmi kultúra különböző rétegeiből építkezik. Ezért tekinthető a Baka-poétika jelentős előfutárának ez a korai négyrészes szöveg. A zenei műfajra épülő vers után a Séta 27 következik. A két szakaszra tagolódó vers címe alatt a római szám sorozatot ígér, de a további versek nem a Séta I. részének folytatásai, tehát ha a szöveg önmagában egésznek is, az el nem készült folytatás távlatából töredéknek tekinthető. A három és tizenkét szótag között váltakozó sorok alapján szabadversnek minősülő szöveg rím és ritmus tekintetében érzékeltet valamiféle rendezettséget: a sorok többsége kilenc és tizenkét szótag között mozog, a verskísérlet időmértékes, amelyben a trochaikus és a jambikus lejtésű sorok száma nagyjából egyensúlyban van. Míg a szöveg elején a trocheusok vannak túlsúlyban, és azokat ellenpontozzák az itt-ott feltűnő jambikus sorok, addig a vers végére ez megfordul, és a jambusok válnak uralkodóvá, igaz, a trocheusok erőteljesebben teszik szaggatottá a hegemóniára törekvő jambusokat. Az itt-ott összecsengő sorok az elején még hozzájárulnak a Séta zeneiségéhez, azonban a végén a ziláltabbá, egyenetlenebbé váló sorok végéről a rím is eltűnik. A versforma elemzéséből – túl azon, hogy ugyancsak a fiatal költő formakísérletezésének lehetünk tanúi – talán az következne, hogy kitapinthatóvá tegyük a felépülő szövegvilágban játszott szerepét. Erre azonban nem lehet kielégítő magyarázatot adni. Ha a ritmus változékonyságában meg is ragadható a séta egyenetlensége, a képi világban nem, mert az zsúfolt, amelyben a színek túldíszítetté és élvezhetetlenné teszik a táj kontúrjait, a zárójeles közbevetés képzavara pedig kilendíti pályájáról a megjelenített világot: „A rét aranyba méretett füvén / pókezüst ködökbe szálasul, / szinte zöld korong a két határ közén / (kettős semmi szürke) / sárga hús lövellte vérbe hull.” A fent és a lent, a kint és a bent, a látvány és a látomás világát ugyancsak egymással össze nem illő képek teremtik meg, de nem egésszé, ellenkezőleg, úgy csaponganak a képek, és olyan mértékben nem kapcsolódnak egymáshoz, hogy úgy vélem, a szöveg tétje vesz el, és nem hoz létre katarzist, amikor nyugvópontra jut. Ebben szerepet játszik a nem egészen átlátható mondatszerkezet is: „Ablakom keresztje zümmögött, / csillagok tücsökzenéje szólt, / a négy alig tapintható fal: ördögök / nyelve: villogó tüzet tarolt, / látomások ízeként, tükör, / a láthatár rezét szemébe ütve, / szög szurokra fémezett; a sátán / szarvaként, ahol hegyét a fal kibökte / önmagából, itt-ott, fegyverükre / majd a lepkeszárnynak négy fedője szállván, / megbékélt a ház, a gyertya lángra lobbant” stb. Amiért mégis fontos lehet ez a verskísérlet, az az, hogy ha képileg még nem is egy koherens világ részeként, de megjelennek olyan fontos motívumok, amelyek Baka István poétikájának és prózájának fontos elemei lesznek: az irodalmi hagyományból tovább vitt és sajáttá tett, a kozmikus rettenetet kifejező éj és a közönyt kifejező hold („éj leszállt, egére holdja dobbant” – ebben a képben van már valami Baka későbbi képalkotói eljárásából), valamint az ördög, és főként a sátán, amely itt még kisbetűvel van írva, de amely/aki később nagybetűvel jelölve válik Baka univerzumának önálló létezőjévé, a lét urává, akinek birtoka a világ, aki mindig legyőzi a lírai ént és a vele (a Sátánnal) kártyázó, a világával szemben közönyös Istent (aki – nem csoda, ha – „a hold mosatlan / ablaka mögé lép” – Nyár. Délután ). Ezzel magyarázható, hogy az alkotás elválaszthatatlan a létezésüktől, és erre a tudatosan épülő életmű jeleként a Sétá ban is történik utalás: „megtapadt a lombos égi fán / s figyel – aztán szavakkal ért / nyomába tollam ennek is”. Ha ebben a korai verskísérletben nem is tisztul le ez a viszony, csírájában már jelzi azt a távlatot, amely a nyelvi szempontból kiforrottabb későbbi Baka-versekben ars poeticává, a Baka-verset meghatározó költői szólammá válik. 27 1964. III. 14–15.
