Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Báthori Csaba: Rend és szabadság a versben (A 2005-ben megjelent zürichi József Attila-kiadásról)
63 A József Attila-kiadást utólag bíráló néhány újságíró többnyire nem tudott magyarul, nem volt gyakorló lírikus, de főként halvány fogalma sem volt a költői mesterség szabályairól, ízlése pedig kizárólag valamiféle kötelezőnek hírlelt ironikus költői dikció jelzeteit várta (amolyan Enzensberger- vagy Robert Gernhart-mérget, amolyan élcelődő poétai szurrogátumot). Az ilyen újságíró nehezen fogadta be a mi súlyos létgondokat tárgyazó, számukra elviselhetetlen komolyságot sugárzó, ráadásul tragikus sorsú lángelménk költészetét. Egon Ammann viszont – és ezért holtában is hálával tartozunk neki – nem tágított, s úgy gondolta: bűn volna könnyítést hajhászva, kétes modernséget színlelve, és magasabb példányszámot megcélozva, az újságírók tájékozatlanságát ajnározva meghamisítani, akár csupán formai szinten, József Attila művészetét. Ami a dolog crux át, keresztjét, a rímet, s azon belül is a nem tiszta rím kezelését illeti, a hangütést az asszonánc felé tereltem, és bátran kerültem a német fül számára szinte kizárólagos rímhatást jelentő tiszta rímek halmozását. A nagy európai rímrendszerek – a francia, a német mindenképpen – a tiszta rímre épülnek, ezért is merülhetett ki olyan látványosan, legalábbis egy újabb klasszicizmus, tatarozási kísérlet, azaz néhány zseni érkezéséig. Az imént idézett rímpárban ( álmaimban – el nem hibbant ) a magyar fül tökéletes rímhatást érez, nem is igen tudjuk megmondani, asszonánccal vagy tiszta rímmel van-e dolgunk. (Ez egyébként számos József Attila-rímre érvényes.) Végül azonban – és ezt 2005-ös nyugati felolvasásaim igazolták – a helyesen mondott és megértett szövegmondás minden esetben lenyűgözte a közönséget. Így volt, nem másképp, bár alig áll elő ma már tanú, s még ha nem így lett volna is, azt hiszem, döntésünk helyes volt, József Attila maga is helyeselte volna. A könyv utóéletét az is mutatja, hogy később Münsterben egy kisebb válogatott kötet is megjelent a zürichi kiadás anyag á ból. Továbbá hadd említsem meg, hogy a könyv 2005 tavaszán nyolc héten át szerepelt az német kritikusok által összeállított sikerlistán. Azóta, tudtommal, gyakorlatilag a könyv minden példánya elkelt. Mielőtt befejezem, szeretnék még dióhéjban két olyan érdekes tapasztalatomról besz ámolni, amelyet fordítás közben, szinte váratlanul, szereztem. Az egyik: könnyebb volt fordítani a kései nagy verseket, mint a zsengéket, a nekünk oly kedves előfutamokat, a kassákos hirdetőverseket, az első ujjgyakorlatokat, az Ady, Juhász Gyula és mások nyom vonalán született néhány primőrt. A fordító hallgatólagosan köteles a gyengébb vonulatokat az egészbe tagosítani , megteremteni a mérvadó vezérszólamok elejét, s a korai emlékezetesek közt is felvonultatni a tartalmi szempontból kötetbe kívánkozót. A fordító ihletét az eredetiből meríti, az eredeti tökélye kitágítja lehetőségeit, mondhatnám: az idegen nyelvben is képes szokatlan fogalmakat, meghökkentő világosságot teremteni. A németben van egy ritkán használt, de a fordítói tevékenységet szabatosan kifejező ige: umschaffen , szó szerint: átalkotni , az egyik alkotást átvinni a másikba. Úgy éreztem: én magam is érlelődtem, megértem az ötödik-hatodik esztendőre azokra a nagy művekre, amelyek József Attila nevét végleg beírj ák a világlíra évkönyveibe (az Ódá ra gondolok, az Eszmélet re, a teljes kései korpuszra). Fontos volt itt a kizárólagosság, a figyelem elterelése nélküli összpontosítás, az egyetlen tárggyal való f oglalkozás. Nem is tudtam volna mással foglalkozni azokban az években, csak e versek fordításával. Lehet, hogy ez a szűkítés is fokozta az elmélyedést, a kizárás pontosította a kifejezéseket, segített megőrizni a homogén hangütést hosszú jeltelen éveken át. A másik említendő dolog: József Attilát nem elég lefordítani, költészetének érvényt is kellene szerezni egy olyan szellemföldrajzi térben, amelynek lakossága a versek élményalapját saját tapasztalat á ból már nem ismerheti. A j ólé ti társadalom nemigen ismeri többé a szegénység, az éhezés, a fázás, a nélkülözés, általában az ínség élményvilágát (s ha közvetve ismeri is, nem szívesen veszi észre, will nicht wahrhaben , mondja a német, nem szeretné igaznak venni , nem szívesen emlékszik rá). Tudom, sok versolvasó nehezen fogad
