Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
40 zetesrend jelszavát, „ad omne opus bonum parati”, minden jó ügyért készen, Benedeket szolgálta, s Meyer Ottó professzor meg volt győződve, hogy nem is volt kevés, ahogy egyetlen emberre áldozta életét. Mielőtt elkezdte volna Prudencia nővér azt a hosszú monológot, hazafelé menet, a temetés napján, talán csak magának mondta, de értelmet nyert tőle a professzor számára a sorsközösség halálig tartó vállalása. – Ő nem tudott volna visszailleszkedni. Szelíd volt és hívő, de a testét betöltő művészlélek miatt, eleve nem lett volna szabad letennie a szerzetesi fogadalmat. Tiszta volt és szegény, de nem tudott teljes szívvel engedelmes lenni, pedig a fogadalom erre kötelezte volna. Az ő lelkületének, szemmel láthatóan, a művész magányának választására volt késztetése, és nem a szerzetesi élet létformája kellett volna, hogy legyen a választott útja. És élhetetlen is volt. Talán hajléktalanként fejezte volna be az életét nélkülem – mondta. Meyer professzor, felidézve ezeket a szavakat, a ködben felsejlő világba mélyülve megértette, hogy miért nem tértek vissza rendjükbe, amikor már megtehették volna. Előkereste azt a könyvecskét, amit a katolikus egyetem szerzetestanárától kapott, s azon a ködbe vesző éjszakán elolvasta, hogy mit írnak a szerzetesi fogadalomról. „A vallásosság erényének kiemelkedő tette, amellyel az ember a keresztségből fakadó meghíváson túl, az engedelmességre, tisztaságra és szegénységre tett nyilvános fogadalommal az evangéliumi életre kötelezi el magát.” Amikor hetekkel, az önmagában kétszemélyes gyászmenetként emlegetett, lényegében a hamvak szétszórására korlátozódott esemény után felkereste volna Prudencia nővért, már nem találta a házban. – Nem láttam napok óta. Lehet, hogy felfordult a vén kurva, ne menjen be, hívja a rendőrséget – mondta Prudencia nővér szomszédja, de Ottó, éppen a figyelmeztetés miatt, nyitott be a záratlanul hagyott ajtón. Az a néhány edény, amit böjtökkel teletűzdelt étkezéseikhez használtak, tisztára mosottan sorakozott a konyhaasztalon. A két cellahangulatú, puritán egyszerűségű szobában a feszesre igazított pokrócok, a feszületek pornyoma azt sugallta a professzornak, hegy nem kényszerből, s nem is kutyafuttában távozott a ház lakója. Abban a reményben csukta be maga mögött a végleg kiürült ház ajtaját, hogy szerzetesrendje öltözetében, a városi hajléktalanok között látja majd viszont Prudencia nővért, kezében teástermosszal, karján szendvicses kosárral, aki a hosszú gyónása végén arra kérte Ottót, hogy legyen a végrendeletük végrehajtója, adja át a házukat egy arra érdemes hajléktalannak. – A kulcs a lábtörlő alatt lesz – mondta búcsúzáskor a Nővér.
