Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
39 Az asszony, divatjamúlt kosztümje ellenére is ápolt volt, s ahogy karon fogva, talán egymást is támogatva mentek vagy jöttek a boltból, idegenségük még kirívóbbá vált abban a környezetben, ahol a házaspárok, ha véletlenül egy irányba is mentek, a férjek mindig egy-két lépéssel az asszonyuk előtt jártak. Amikor először köszönt a posta előtt az idős párnak, azok olyan csodálkozó szemekkel bámultak rá, hogy szinte fogadni is elfelejtették a köszönését, s talán három évbe tellett, hogy szóljanak is egymáshoz. – Nem láttuk a télen, talán beteg volt? – kérdezte az idős férfi, nagyon udvariasan, hogy nehogy tolakodásnak lehessen venni, s ő akkor értette meg, hogy a házaspár annyira kapcsolatok nélkül élhet a faluban, hogy azt sem tudják róla, hogy csak tavasztól őszig lakja a házat, s akkor is csak szabadsága alatt és hétvégeken van itt. Aztán egyre gyakrabban álltak meg beszélgetni, s a kertszomszédja, aki néha a kidőlni készülő kerítésre támaszkodva elárasztotta panaszaival, nem is hagyta megjegyzés nélkül azt, hogy a falu hallgatólagos szabályát megszegve, szóba állt velük. – Nem jófélék, a papné meg az embere – mondta ki olyan gúnyosan, talán undorral is azt a szót, hogy papné, mintha lekurvázta volna, mintha már azzal is tagadta volna emberi mivoltukat, hogy csak szájára vette őket. – Az anyaszentegyház ellen, s rendünk regulájának megsértésével bűnt kö vettünk el, de az elvtársak számára is valamiféle mocsokban élők lehettünk – mondta Prudencia nővér. – Minket azzal fogadott a falu akkori párttitkára, hogy „mindent tudnak magukról az emberek, ne számítsunk részvétre, mert mindenki tudja a faluban, hogy két börtöntöltelék vette a házat. Ebben a faluban nem lehet csak úgy összeállni, mint lovak az árnyékban. Maguk nem is házastársak, a szocialista erkölcs nem tűr meg közöttünk vadházasságot, úgyhogy szerezzék be a szükséges iratokat, és irány az anyakönyvvezető.” Akkor nem volt más választásunk. Nem kaptunk volna állandó lakhelybejegyzést, mint ahogy se hol sem kaptunk munkát. Benedek testvér hajdani görögtanára, ő világi volt, klasszika-filológiát tanított az egyetemen, szerzett feketemunkát, mert egyik állami kiadó új fordításban akarta megjelentetni a görög filozófusok műveit, s a fordításra vállalkozó nem tudott egyedül megbirkózni a hatalmas feladat rövid határidejével. Évekig annyit keresett a fordításokból, amelyek nem a neve alatt jelentek meg, mintha gimnáziumi tanár lett volna. Én elkezdtem kertészkedni, a gyógynövényeket már a zárdából is ismertem, a többit hozzátanultam. Megéltünk, szerzetesi fogadalmunkat megtartva, Benedek testvér azt mondta, hogy a modern iskolák mintájára mi vagyunk a világ egyetlen római katolikus koedukált szerzetesrendje – mondta és elmosolyodott. Nem panaszkodott hosszúra nyúló, gyónásnak beillő monológja alatt. Nem keresett magyarázatot arra a gyűlöletre, amely túlélt rendszerváltást, különböző színű kormányzatokat. Saját bűnének tekintette az életben maradásukhoz szükséges kényszerházasságukat, s nem akart igazságtételt, mert mindketten tudták, hogy Isten mégsem azonos az emberekkel, akiket saját képére teremtett. Szolgálni szeretett volna, s mert nem adatott neki harminc évig közösség, ahol megtarthatta volna a Premontrei Női Kanonokrend, Boldogasszony Leányai női szer-
