Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
38 változást hozó béke idején sem, a közeledő front miatti, fejetlen menekülésükből. De Prudencia nővér és Benedictus fráter kertje valódi felüdülés volt, gyógy- és fűszernövény-ágyásaival, zöldség-, szőlő-, málna- és eperparcelláival, az ösvényt szegélyező ribizlibokraival, s bár sokszor megcsodálta a folytonosan virágzó udvart, elég későn tudta meg, hogy kik lakják a három helyiségből álló, szerény kinézetű házat. De akkor már láthatta is a szerzetesi cella puritánságával berendezett két szobájukat is, csak éppen nem tudott Prudencia nővér gyónásáig semmit az előéletükről. Valami ilyesmire vágyott volna, amikor megvette magának az elhagyatott, öreg vályogházat. Csendet akart, nem közönyt, s fehérre meszelt falakat, ahol olyan körülmények között dolgozhatna, akár az egyetemi könyvtár, gombásodás ellen védő, évente frissen meszelt falú raktárában. Csak amikor már elkészültek a házfelújítással, akkor kezdte megérteni a falura telepedő, szokatlan csend okát. Nem voltak gyermekek, s hazalátogató fiatalokat is csak ritkán látott, s ahogy egyre többet sejtett meg a faluról, rájött, hogy olyan pusztuló erdőben jár, ahol nincs aljanövényzet, nincsenek csemeték, csak pagonyszerűen ritkán álló, odvas törzsüket orkánnak felkínáló tanúfák, amelyek a szél erősségétől függően, mélyből egyre magasodó hangon visítják szét magányuk fájdalmát. Ha néha megállt beszélgetni a bolt előtt valakivel, csak panaszt hallott. Beteg- ségeik tüneteit ecsetelő, időjárásra panaszkodó nevesincseket. A falu túlsó végén lakó emberek mondták el véleményüket utcájabéli, s kertszomszédjairól. Csupa rosszat hallhatott mindenkiről, gyanúját ébresztgetve, hogy ebben a közösségben nem is élnek tisztességes emberek. Már megszokta, hogy nem köszönnek a szembejövő idegennek, s neki is csak valamiféle mormogás járt. Ha kifogytak gyógyszerszámlájuk egyre emelkedő végösszegén siránkozni, az időjárást szidták. – Ezerkilencszázhetvenötben úgy köszöntött be a tavasz, hogy azon a télen még fehérséget is csak akkor láttak a Kárpát-medencében, ha gombolatlan zakóban indultak neki a szokatlan meleg időben a hivatalukba siető férfiak – mondta azoknak, akiknek állításuk szerint gyermekkorukban a tél igazi, hónapokig tartó havas tél volt, s a nyár is olyan napfényes volt, hogy még felhők sem takarták gyermekkoruknak az emlékezéseikben felragyogó nyarát. Már évek óta figyelte azt az idős házaspárt, Prudencia nővért és Benedictus frátert, akikkel szemben némaságot fogadhatott a falu, mert nem látta, hogy beszélgetnének velük, talán még köszönésre sem méltatták őket, de azok sem igyekeztek, hogy beleolvadjanak a falu egyre elhanyagoltabb külsejű világába. Nem tudta, hogy kik lehetnek, de valami szigorú titok övezte kilétüket, s arra gondolt, hogy azért gyűlöli őket a falu, mert tartoznak nekik, s a fizetni nem akaró adós a leggyűlölködőbb emberi faj a földön. A férfi, mindig frissen borotváltan, s ha öltönye viseltességét nem látta volna, akkor gyermekkora kifejezésével élve olyannak mondta volna, hogy a fehér hajú, szemüveges, tanárkinézetű ember olyan volt örökkön csillogóra fényezett cipőjével, öltönyéhez színben is találó ingével, szorosra kötött nyakkendőjével, mintha skatulyából húzták volna elő.
