Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
35 teste lehetett akkor, amikor az államvédelmis tiszt, mert megtehette, anyaszült meztelenre vetkőztetve végezte a testi motozást, kaján vigyorral mondva: – Testüregi vizsgálatra nincs lehetőség, mert kipukkasztanám a szűzhártyáját – és ajkai hirtelen szétnyitásával pukkanásra hasonlító hangot hallatott. Elképzelte a jelenetet, s úgy érezte, az a megalázó kép akár itt is történhetett volna, ebben a faluban. Amikor megvette a lepusztult parasztházat, talán arra várt, hogy újraélheti gyermekkora falusi nyaralásait. Hajnali kakasszóra, kolompoló tehéncsordára, anyját nyerítve versenyre hívó, ugrándozó, csillagos homlokú kiscsikókra, útszéli akácok leveleiért két lábra álló, tudós szakállú kecskékre gondolt, de arra egyáltalán nem számított, hogy tehetetlenségbe süppedt embereken kívül semmi olyasmit nem kap a hajdani nagyközségtől, ami a huszadik század közepének dolgos közösségeire emlékeztetett volna. Ha végigsétált a falu főutcáján, mindegyre eszébe jutott az a mondás, hogy aki szelet vetett, vihart arat, s úgy érezte, hogy itt vihart vetettek valaha, s az a sandasággal teli gyűlölet, amivel egymás dolgait lesték dologtalanságukban a mindenbe beletörődő, látszólag életunt emberek, az annak a hajdani viharnak aratásra váró termése lehet – gondolta. Prudenciát és rendtársait nem egyszerűen kitelepítették. Előbb börtönbe kerültek, mert nem akarták önként elhagyni az egyértelmű parancs ellenére a zárdát. A gyűjtőfogházba szállították az apácákat, aztán valaki eldöntötte, hogy egymástól jó távoli helyekre küldjék őket, nehogy titokban folytathassák szerzetesi életüket. Prudencia nővér megaláztatása nem fejeződött be a vallatásokkal, a kitelepítéssel. Az a magas rangú államvédelmis, aki csak egyházi személyekkel foglalkozott, elrendelte, hogy a kényszerlakhelyen egy szobába költöztessék egy fiatal premontrei szerzetessel. – Ezek elviselik majd egymás tömjénszagát – mondta a rabomobilt kísérő tisztnek, s parancsba adta, hogy jól motozza meg, ne vihessen szentképet, énekeskönyvet, semmilyen vallása gyakorlásához szükséges dolgot új lakóhelyére. – Aztán nézd meg, hogy nem dugott-e fel magának, a pinájába, egy feszületet, mert az is kitelik tőlük – mondta. Ottó a hallgató falu házait nézte, tudta, hogy valaha ide is hoztak kényszermunkára, az állami gazdaságba, kitelepítetteket, de hiába kérdezte egyszer a kertszomszédjától, akinek háza a párhuzamos utcában volt, csak kertjeik révén szólította őt szomszédnak, hogy kiket hoztak ide az ötvenes évek elején, mert csak vállvonogatást kapott a hajdani rendőrtől, s egy kurta választ: – Mindenféle népeket, de nem volt a munkájukban köszönet. Újra hallotta Prudencia nővér hangját, ahogy tárgyilagosan, mintha nem is magáról beszélne, elmondta érkezésének, megaláztatásának történetét. – Én soha nem mutatkoztam meztelenül senki emberfia előtt. Tizennégy évesen kerültem a zárdába, semmit sem tudtam a testemről, csak a lelki üdvöm érdekelt, s akkor a sokktól, a megszégyenüléstől, mert végig a szobában kellett maradjon Benedek is, amikor levetkőztettek, azt sem tudtam, hogy élek vagy halok. Nem emlékszem semmire, mint ahogy a megboldogult sem tudott számot adni a későbbi történésekről. Miért kerültünk ugyanabba az ágyba?
