Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
34 nem tudhatta az okot, az időt, csak azt láthatta, hogy ezt a két embert egymás támaszául rendelte a sorsuk. Aztán a temetés után, amikor hazakísérte az erdőszélről, ahol az urnából szétszórta Prudencia nővér a hamvakat, megtudhatta egy több mint fél évszázada történt esemény lényegét. Késő éjszakáig beszélt Prudencia nővér, csak éppen nem azzal kezdte, ami ehhez a gyónásnak is beillő monológhoz illett volna. Nem úgy mondta, ahogy a gyóntatófülkében tenné, hogy gyónom a Mindenható Istennek és neked lelki- atyám… – A rendházak felszámolásakor olyan rémhíreket keringettek, s ezeket az akkori rendszer emberei terjesztették, hogy véres összetűzéseket provokálva, sokéves börtönre ítélhessenek minket. Az a rémhír járta, hogy a fiatal apácákat szovjet és magyar tábori bordélyházakba viszik, az idősebbeket is a honvédség kapja majd, mert konyhai személyzetnek, takarítónőnek ők is jók lesznek. Ottó olyasmit tudott meg, amitől nem bírt éjszaka aludni, s amiért a csípős tavaszi éjszakát a tornácon, cigarettázva töltötte. Felkavarta az, amit hallott, s azt remélte, hogy az a süket csend, ami éjszakánként a falura telepedett, helyére rendezi majd a hallottakat. Hogy figyelmét valamivel lekösse, s ne arra a sosem látott, örökbe adott, névtelen és nemtelen csecsemőre gondoljon, akit Prudencia szült, a félhomályból fölsejlő fákat számolgatta, de nem jutott messzire. Még nem is hajnalodott. A telihold félig felhő takarta gyenge fényében is látni lehetett, ahogy a tavaszi köd elfoglalja a patakvölgyet. Csak a fák törzseit folyta körbe, s a kert végének virágzó szilvafái olyanok voltak a fehérség tetején, mintha dzsinnek görgették volna hóemberépítéshez óriási fehér labdáikat egy sarki jégmezőre. Kékesfehéren csillogóvá mázolta a patakmedret követő zöldülő fűzbokrokat is a holdfény, s ahogy szeme szokni kezdte az éjszaka kontraszt nélküli látomását, mintha hegynek fölfelé, földhöz lapulva, a hajdani szőlőhegy meghódítására indult volna a köd, feltűntek a meredélyt szinte betakaró virágzó kökénybokrok fehéres pamacsai is. Lehorgasztott fejű fehér apácák serege imádkozott a kökénybokrok sejtel- mes fehérségében, éppen nagyhét volt, s ahogy Meyer professzor egy pillanatra le hunyta a szemét, azt álmodta, hogy mindenik nővér egy-egy csecsemőt tart a karjában. De álomittasan, mert úgy érezte, mintha meglökte volna valaki, az erőszakos ébresztés után, attól, hogy ernyedten lecsüngő feje megbillent a kerti szék karfáján s felriadt a nem várt mozdulattól, a holdfényben is csak a valóság elmosódó körvonalait látta. Gyönyörű, de számára mégis szomorú volt az a látvány. A mindent elfoglaló bozótos diadala a felhagyott szőlőhegy fölött, ugyanazt jelentette, mint a falu alján, a Csobogósnak nevezett részen elburjánzó amerikai selyemkóró, az akácerdő. Az enyészet születését nézte végig az évek alatt, ahogy a valaha nehezen meghódított földeket visszafoglalta a kérlelhetetlenül tenyésző burjánzás, a művelt földek terményeinél mindenképpen értéktelenebb özönfajok tömege. És már nem is a ködben fehérlő virágzást látta, hanem Prudenciát, a fehér apáca tanítónőt, ő lépdelt rendjének fehér viseletében a köd tetején. Fiatal, mosolygós arcot látott, az iskolába siető tanítónőt, s nem azt a fehérséget, amilyen
