Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - Staar Gyula: Erdők, könyvek, tudományok (Emléktöredékek Vekerdi Lászlóról)
114 széken ült, homlokán mély, nyitott seb, fölötte Kati tüsténkedett, gézzel tisztogatta a sebet, véres arcát, kezét megmosta. Megbeszéltük, ezt orvosnak is látnia kell. De hol találunk legközelebb orvost? Eszünkbe jutott, hogy legközelebb a szerkesztőségünkhöz a Rókus Kórházzal átellenben, a Stáhly utcában van rendelő, oda indultam Laci bácsival. Ott a folyosó tele volt emberekkel, akik már órák óta vártak a sorukra. Mit lehet tenni? Távol áll tőlem bármiféle tolakodás, de felfogtam, hogy most nincs más választásom. Amikor kinyílt a rendelő ajtaja, odaugrottam, és hadarni kezdtem, hogy balesetet szenvedett tudós embert hoztam, szerkesztőbizottságunk tagját, azonnal meg kellene vizsgálni, ellátásra szorul. – Várjanak! – rendelkezett az asszisztensnő. Rövidesen újra kinyílt az ajtó, beintettek minket. Fáradt szemű, szimpatikus középkorú orvos kérdezte: mi történt? Elmondtam, s közben azt is igyekeztem ecsetelni neki, hogy milyen értékes ember fekszik most a vizsgálóágyon, és mennyire kell rá vigyáznia. Az orvos odaszólt az asszisztensnőnek: „Telefonáljon át a Rókusba, hogy később megyek!” Azután nekiállt, és szépen gondosan újra kitisztította, majd összevarrta a sebet, kötést tett rá. Laci bácsi végig szótlan volt, az orvos kérd éseire is csak röviden válaszolgatott . – Még elküldöm a neurológiára kivizsgálásra, de minden rendben lesz, otthon majd pihenjen le – mondta orvosunk a búcsúzáskor. Megköszöntük neki a segítséget, a másnapot pedig azzal kezdtem, hogy a rendelőben neki címezve leadtam egy csomagot, folyóiratszámokkal, bennük Vekerdi-írásokkal. Amikor ezeket a sorokat gépelem, tudatosul csak bennem, hogy róla beszélve, folyamatosan „Laci bácsit” írok, pedig soha nem szóltam így hozzá. Keresztnevünkön szólítottuk egymást, annak is a becéz ő változatával. Most pedig már , úgy látom, Laci bácsiként marad meg nekem örökre. Azután a második felesége is meghalt, nagyon egyedül maradt, bár Judit lánya igyekezett mindenben a segítségére lenni. Később napi felügyeletre szorult, ezért lánya Budakalászon, egy idősek otthonában talált számára szép, kulturált apartmant. (Jól jött az a Széchenyi-díj, aminek honoráriumát nem volt hajlandó felvenni 2001-ben, mert szerinte nála érdemesebbek vannak. Szerencsére az nem évült el.) Herczeg Jánossal gyakorta meglátogattuk ott, vittünk neki olvasnivalót, folyóiratokat, könyveket. Beszámoltunk azokról a történésekről, amikről úgy gondoltuk, hogy érdeklik. Később az ágya mellett ülve egyre gyakrabban csak hallgattunk, hármasban. Egyik alkalommal arra kértük, írjon levelezőlapra pár sort közös barátainknak. Otthon néztem csak meg a szinte olvashatatlan üzenetét, ami a kérésünkkel ellentétben hozzánk szólt: „Bár mehetnénk újra hármasban Erdélybe.” Valószínűleg ez volt az utolsó leírt mondata. 2009. december 27-én, életének nyolcvanhatodik évében hunyt el. Januárban, egy hideg téli napon nagyon sok barátja, tisztelője állt a sírjánál a Farkasréti temetőben. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának munkatársai és a család nevében Babus Antal búcsúzott tőle. Meghatóan szép és igaz szavaiból idézek: „Laci bácsi meggyökeresedett az Akadémiai Könyvtárban, elválaszthatatlan ré s zévé vált. Aki egyszer is látta ősz oroszlánsörényét hátra-hátrasimítva ülni a folyóiratosztá-
