Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Vári Attila: Prudencia nővér gyónása
33 eredeti nyelvükön, s aki a feleségét Prudenciának szólította, magázta, s olyan alázattal és túlzó udvariassággal beszélt vele, mintha udvarlásra készülő, félszeg kamasz lenne. A Prudencia név már csak azért is furcsa volt Meyer Ottó számára, mert az asszony néhányszor megkérte arra, hogy megrendelési lapját, a melyet Rómába, egy katolikus könyves cég címére kellett küldeni, azt a fővárosból ő adja fel, mintha nem akarta volna, hogy a falusi postán tudjanak, többnyire latin és olasz nyelvű könyveiről. Feladó-megrendelőként is a közönségesen hangzó Kiss Mária, a valós neve szerepelt, nem Prudencia, bár a név után, csupa kisbetűvel valamit még írt az asszony, de hogy mit jelenthet az o.praem, Ottónak eleinte fogalma sem volt róla. És nem is volt, akitől megkérdezze, aztán a katolikus egyetem egyik szerzetestanára, aki szintén régi magyar irodalmat tanított, egy konferencia szünetében felvilágosította, hogy az o.praem szó, a Premontrei Női Kanonokrend, Boldogasszony Leányai , latinul Ordo Praemonstratensis, női szerzetesrend nevének hivatalos rövidítése. – Jelmondatuk „ad omne opus bonum parati”, „minden jó ügyért készen”, ma is utat mutat mindazoknak, akiket fehér apácáknak nevezünk – mondta, aztán egy alkalommal meglepte Ottót egy könyvecskével, aminek egyik rövid bekezdése a premontrei apácákról szólt, amiből megtudhatta, hogy az ősi hagyományoknak megfelelően a nővérek latin nyelven naponta elimádkozták a teljes kanonoki breviáriumot és Szűz Mária kis zsolozsmáját, s napi szentségimádással engeszteltek a világ bűneiért. Ottó néhány alkalommal olyankor látogatta meg őket, amikor nem várhatták, s így láthatta az üveges konyhaajtón keresztül és hallhatta is, hogy az asszony latinul, elég hangosan imádkozik és, hogy a férfi, akit Benedeknek szólított a párja, szintén térdepel, s bár hangját nem hallotta, de a szájmozgása elárulta, hogy pontosan követi az asszony szavait. Valahogy úgy voltak, hogy ők tudják, hogy Ottó tudja, hogy ők tudják, de nem beszéltek hitről, vallási dolgokról az egyre hosszabbra nyúló sakkpartik alatt. Ottó csodálkozott ugyan, hogy soha nem látja őket templomba menni, hiszen korán kelő volt, s ha akarta, ha nem, láthatta a hajnali misére, vigíliára menő, feketébe öltözött falusi öregasszonyokat. Aztán magyarázatot kapott, ha nem is tőlük. A fiatal, gyomorbeteg kinézetű káplán, aki valahonnan az erdélyi Szé- kely földről került a faluba, és aki azon a vasárnapon nem akarta eltemetni Benedeket, még csak azt sem engedte meg, hogy harangozzanak, s az egyházi tulajdonú temetőben, csendben, szertartás nélkül elföldeljék. A pap, akivel egy irodalmi vonatkozású kérése miatt volt beszélőviszonyban Ottó, az utcán, csak úgy félvállról bökte oda évekkel azelőtt: – Maga is jókkal kezdi. A szentségtörés bűnében élő parázna némberrel és a hitehagyott, eretnek lovagjával, pedig azt hittem, hogy a professzor úr kényes a társaságára. Ottó egyre biztosabb volt benne, hogy Luther Márton és Katharina von Bora története elevenedett meg ismerőseiben, a nőtlenségre felesküdött pap és a szüzességi fogadalmat tevő apáca esetét láthatja a végkifejlete, a haláluk előtt, de
