Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - Staar Gyula: Erdők, könyvek, tudományok (Emléktöredékek Vekerdi Lászlóról)
100 Lászlónak, aki felkért, készítsek hosszabb interjút Simonyi Károly műegyetemi professzorral, A fizika kultúrtörténete könyv szerzőjével. Így indulhattam el azon az úton, mely a tudomány emberi arcának a bemutatásához vezetett, eközben mindig éreztem Vekerdi László figyelő, bátorító jelenlétét. Talán nem szerénytelenség leírni, hogy idővel atyai jó barátomnak tekinthettem, sokat segített nekem, nekünk, a folyóiratunknak. Jött a rendszerváltozás, és a nyolcvanas évek végén rábeszéltek, vállaljam el a Természet Világa főszerkesztői feladatkörét. Az 1991. januári számunkat már az irányításommal állítottuk össze. Jelképesnek is tartottam, hogy milyen írásokkal, milyen szerzőkkel indul ez az első számunk. Szerkesztő kollégáimmal együtt telefonok sokaságával zaklattuk a kiszemelt szerzőket, könyörögtünk, hogy a rövid határidő ellenére írjanak cikket nekünk. Vekerdi Lászlót is kerestem. – Gyuszikám, ilyen rövid idő alatt ez nem megy – szabadkozott. Azután a leadás előtti napokban berobbant a szerkesztőségünkbe, hozta a kért kéziratot. – Átgondoltam, hogy ez neked most milyen fontos – mondta, amikor átadta a tanulmányát. Vele, A tudomány múltja és jelene írásával indult az új év , a Természettudományi Közlöny , mai nevén Természet Világa 122. évfolyamának januári száma. Folyóiratunk életében ezzel kezdődött az évszázad, az évezred utolsó évtizede, a rendszert váltott, függetlenné vált Magyarország első teljes éve. Vekerdiét követte Pálfy Péter Pál cikke, melyet a kiváló fiatal matematikus szintén az utolsó pillanatban, külföldi útja előtti estén hozott el a lakásomra. (Akkor még nem használhattuk az internetet.) Laczkovich Miklós nagy nemzetközi visszhangot kiváltó eredményéről írt, a kör modern négyszögesítéséről. Olvasom újra Vekerdi László írását, ma is lenyűgöz: „A felfedezések egy konzervatív, tehetetlen és erősen »zajos« tudományos környezetben születnek, amit éppen az elköszönni készülő félmúlt nagy eredményei szerveznek jelenné. Befejezett jelenné… A múlt és a jelen között, vagy a múlt különböző tartományai között sohasem létesíthető kölcsönösen egyértelmű leképezés. Vonzások és vonatkozások – távolról sem csak szakmai vonatkozások – finom és kibogozhatatlan hálója köt össze, és fog fel minden, még oly kicsiny jelenséget is; és a vonzások és vonatkozások egy része – gyakran nagy része – egyáltalán nem »jövőbe mutató«. De, hogy mi az ígéretes kezdet , és mi süllyed örökre a múlt homályába, az többnyire csak akkor mondható meg, amikor már menthetetlenül jelenné vénül a jövő. Jelenné, azaz közelmúlttá. S így végül is közelmúlt szervezi »történelemmé« a múltat… És leginkább az ezerarcú múlt és a józanul elképzelt jövő átlóiban tapintható ki a megfoghatatlan jelen. Az igazi, nem a befejezett. ” Ennek, az első lapszámunknak a cikkei elé az olvasóinkhoz szóló rövid bevezetőt írtam, a nagy rendszerváltozásban a mi kis „rendszerváltozásunk” jelzését. A korszak várakozásokkal teli hangulatát tükrözi az ebből kiragadott szövegrész hangneme: „Mi nem a külsőnkkel hivalkodunk, belső értékeinkre helyezzük a hangsúlyt. Szeretnénk frissebbek, élénkebbek, műfajban is sokszínűbbek lenni, mint korábban. Szélesre t árjuk kapuinkat mindazok előtt, akik tudásuk kincseit megosztani szándékoznak embertársaikkal… Szeretnénk híd lenni, mely összeköti olvasóinkat a tudás tiszta vizű forrásvidékeivel, még ha alattunk hordalékait cipelve zúg is a fölkavart áradat.”
