Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
24 gélve társalogtak, kártyáztak. Miután fölballagtak a lépcsőn a napernyő alá, és helyet foglaltak az asztaluknál, Giorgio jelent meg tálcával a kezében, és frissítőket szolgált fel a társaságnak. Marcellnek az a benyomása támadt, hogy mindenki egyszerre beszél körülötte. A hölgyek egymás szavába vágva ecsetelték Abbázia szépségét, dicsérték a cukrászdát, amelybe betértek, s azon versengtek, ki ismert fel több előkelőséget a promenádon. Emília is megjelent közöttük, egyik asztaltól a másikig lépett, mindenkihez volt pár udvarias szava. A kis Szofi az ajtóban állt, és szemrehányó tekintettel nézett feléjük. Marcellnek átfutott az agyán, hogy odamegy hozzá, elmondja neki, amit reggel nem volt alkalma, de végül ülve maradt a helyén. Fáradt volt, a kirándulás kimerítette, legszívesebben felszökött volna a szobájukba, hogy hanyatt vesse magát az ágyon, és sziesztázzon egyet. – Jól érzi magát? – kérdezte tőle Amália. – Kimerültnek látszik. – Semmiség. Csak egy kis fáradtság. Ahogy ezt kimondta, és a szájához emelte volna a limonádés poharat, egyszerre több dologra is figyelmes lett. Emíliára, aki éppen feléjük indult az asztalok között, Szofira az ajtóban, aki hirtelen megfordult, s mintha megdermedt volna attól, amit odabent látott, majd lassan hátrálni kezdett a terasz felé. Aztán megperdült maga körül, és riadt tekintettel nézett egyenesen őrá. Marcell letette a poharat, anélkül, hogy beleivott volna, s bár Emília időközben odaért hozzájuk, figyelemre sem méltatta, csak az ajtót bámulta. Ahol egyszeriben megjelent két szürke öltönyös, keménykalapos férfi, s ahogy kijöttek a teraszra, szinte egyszerre, ugyanazzal a mozdulattal gombolták ki zakójuk gombját, láthatóvá téve a hónuk alatt fityegő pisztolytáskát. Még a bajuszuk is egyforma volt, mintha ikrek lettek volna. Egy ijedt kiáltás hallatszott, és Szofi egyenesen Rinaldihoz futott. – Nem engedem! – kiáltotta, s belecsimpaszkodott a fiatalemberbe. A váratlan közjáték egy röpke pillanatra kibillentette a két jövevényt határozottságából, de csak egy pillanatra, mert azonnal előrelendültek, szétváltak, egyikük jobbra, másikuk balra indult. Marcell a szeme sarkából látta, hogy Giorgio, az inas elejti a poharakkal teli tálcát, ami hangos csörömpöléssel ért földet, és a terasz korlátja felé kezd futni, fölborítva maga előtt egy asztalt. Az ott ülő Feszt Piroska, kezét rémülten maga elé kapva felsikoltott, de az inasnak nem volt menekvése, a két kopó utolérte, és leteperte a terasz végében. Nagy lett a zűrzavar, mindenki felpattant a helyéről, hátrébb húzódott, szabályos félkört alkotva a földön dulakodók körül. Giorgio végül feladta a küzdelmet. A két rendőr talpra állította, de már akkor a keze hátra volt bilincselve. Kétoldalt belékarolva vonszolni kezdték kifelé. Amikor Marcell közelébe értek, Giorgio egy pillanatra megtorpant, megállítva a két alakot is maga mellett, és gyilkos pillantást lövellt feléje. – Porko ungharese! – sziszegte, de már tovább is cipelték az ajtó irányába. Ahogy eltűntek a ház sötétjében, kis ideig döbbent csend vette őket körül. Marcell érezte, hogy a legtöbb szempár rászegeződik. Még akkor is, amikor a társaság mozgolódni kezdett, s lassan mindenki felocsúdott, sanda pillantások irányultak felé. Egyetlen tiszta, boldog, bár kissé értetlen tekintettel találkozott. Szofiéval. A lány még mindig szorosan Rinaldi mellett állt, aki tán nem is bánta, hogy sor
